Aki eddig csak olvasta a blogot és még nem kommentezett, most biztos elsüti az első hozzászólását, mert igen meredek történet következik, amit lehetetlen vélemény nélkül hagyni: egy családanya valóságos utcai harcot folytat szomszédjával, ugyanis a lánya beleszeret a kellemetlen szomszéd kellemes fiába. Az ott lakó szülők hevesen ellenzik a frigyet és kegyetlenül összerúgják a port mesélőnkkel. A Rómeó és Júlia-történetek legújabb feldolgozása következik, nem kevés akcióval! Rossz szomszédság - (t)örök átok.
Sziasztok kedves Olvasók, blogolók és kommentezők! Annak ellenére, hogy nem vagyok már egy mai darab, nagy olvasója vagyok a Cs&P blognak és elérkezett az ideje annak, hogy én is megosszak Veletek egy történetet. A kedves lányommal esett meg, annak barátjával, valamint a fiú lehetetlen szüleivel. Engem olyan szinten érintett, hogy aktívan részt vettem abban a háborúban, amit a szomszédokkal folytattunk. Nem beszélve arról, hogy a saját lányom mellett igenis kiállok és inkább meggyőzöm, hogy gondolja át a kapcsolatát, és ne kerüljön be egy teljesen bolond, értékítélet nélküli családba. De menjünk szépen sorjában. Igyekszem annyira rövid, ám mégis érthető lenni, amennyire csak tőlem telik!
Másfél éve költöztünk új utcába - hogy a szereplők magukra ne ismerjenek, a helyszín legyen a Tátika utca. Akkor már egy ideje ott laktak a szembe szomszédaink is (történetünk negatív hősei). Nagyon sokat spóroltam erre a házra, valamint arra, hogy ilyen szép környékre költözhettünk, sok áldozatot hoztam, hogy kiszabaduljunk a panelből, és most igazi kertünk van, ahol grillezzünk néha. Történt egyszer, hogy a húszéves lányom az iskolából hazajövet megáll a kapunkban beszélgetni valakivel. Na, nem leskelődtem utánuk, hanem éppen az ablakban metszettem vissza a virágokat, és pont láttam őket. Amikor a lányom bejött, elújságolta, hogy a szembe szomszéd fiúval ismerkedett meg. Marcinak hívják, 21 éves, és nagyon okos, udvarias, meg minden. Még az is szóba került, hogy a tizenkét éves fiamat korrepetálja majd matekból. Telt-múlt az idő és a két fiatal összemelegedett: egyre gyakrabban jártak el szórakozni, sok időt töltöttek nálunk is, és a fiúnál is - egyre erősebb lett az összhang. Eljött az idő, hogy áthívjam Marci szüleit (a továbbiakban Marci néninek és Marci bácsinak fogom nevezni őket). A fiú zavartan közli, hogy az nem olyan egyszerű, mert a szülei nagyon tartózkodóak – ő használta ezt a szót. Nos, nekem is ez volt a benyomásom, valahányszor odaköszöntem nekik, amikor látom, hogy az asszony kint kapirgálja a járdát, vagy Marci bácsi áll ki a családi BMW-vel. Udvariasan mosolyogva odaköszöntek, de annyi: semmi, hogy vagyunk? Mi újság? - ami ilyenkor szokás.
Végül némi unszolásra csak sikerült átrángatni őket egy pohár borra. Meg is érkeztek Marci néniék: szépen kiöltöztek, mosolyogtak, de annyira oldalhelyes volt az egész, hogy majdnem elnevettem magam. Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésükbe került átjönni és jópofizni. Marci és a lányom, egymás kezét fogva a díványra telepedtek, mi pedig a konyhában beszélgettünk. Első benyomásom nem volt túl hízelgő: az apa őszülő, kövér ember volt, és üvöltve beszélt, az anya törékeny, ideges típus, és egy autó ára lehetett a szájában porcelánfogakból.
Mint kiderült, Marci szülei amolyan értelmiségi-félék voltak, az apa valami fő-tervezőmérnök egy jó nevű világcégnél, az anyának meg jól menő divatüzlete van valahol a belvárosban. Ennek ellenére akkora sznob barmok, hülye gondolatokkal, hogy alig bírtam visszafeszegetni a sorozatosan leolvadó kínmosolyom. Hogy Marci néni és Marci bácsi mennyire menthetetlenül ostoba volt, az első beszélgetésünk alatt levágtam. Az apa kijelentette, hogy azért nem tartanak kutyát, mert veszélyes a sz*ra (ezt a szót használta) sokat eszik és szétkaparja a kerítést. Korábbi házuk kertjében hat évig tartott egy szép vizslát, de muszáj volt elaltatni, mert mindig elcsavargott (?!). Az asszony szenvtelenül benyögi, hogy reméli, hamar vége lesz Marci kapcsolata az én lányommal, mert a kedves fia „érettebb gondolkodású, és sok időt fog az egyetemen tölteni”. Ekkor besomfordált a családi cicánk Kandúr úr, mire Marci bácsi gonosz mosollyal rálépett a farkára. Nem hittem el, amit látok!! Még a lányom is megmerevedett ültében. Marci bácsi röhögve azt kérdi, hogy mi a fenének tartjuk, amikor semmire se jó, csak zabál meg sz*rik (ez visszatérő kedvenc szava) miért nem rakjuk ki valami erdőben? Ekkor, hirtelen témát váltva, Marci néni megkérdi, hogy hol a férjem? Mondom, öt éve elváltunk, nem tudom. Erre ő: „egy maga korabeli asszony férj nélkül olyan, mint a vonat sínek nélkül.” Nem akartam a képébe ordítani, hogy az én drága sínem-férjem az én pénzemet itta el, amíg ki nem raktam, és akkor is én vittem a hátamon az egész háztartást, amikor ő még itt lebzselt körülöttem. Egy darabig még csipegettünk egy kis pattogatott kukoricát, majd végre elhúztak. Szemmel láthatóan ugyanúgy kívánták már a távozást, mint én. De lehet, hogy én jobban. Mondom a lányomnak, hogy ezt a kretén-szoarét mostanában nem ismételjük meg, ha nem baj. Egyet értett.
Kisvártatva elindult a sz*rlavina és a terror első epizódja: Marci és a lányom továbbra is együtt futott. Egyik nap felháborodva felhívott Marci néni, hogy a fia tetoválást csináltatott a karjára, és azt állította, hogy a lányom javaslatára. Ekkor „fehérmájú kancának” nevezte a lányomat és még egyéb nevetségesen ódivatú jelzőt is elsütött, de csak erre az egyre emlékszem határozottan. Megnéztem Marci tetkóját: ízléses volt, kicsi és jól állt neki. Ezek után határozottan közölte fiával, hogy azonnal szakítsa meg a kapcsolatot a lányommal. Egyik se értett egyet vele. Elmérgesedett a viszonyunk Marci szüleivel, de azon túl hogy nem köszöntünk már egymásnak a ház előtt, más is történt.
Egyik reggel látom, hogy Marci néni bátran állna ki a kocsival, és szándékosan rátolat a fiatal körtefánknak, ami a házunk előtti árokparton nő. Nem dőlt ki, csak csáléra állt. Rohanok ki, kérdem, hogy mit csinálsz, be vagy rúgva?! Erre sopánkodva elnézést kér és felajánlja hogy kifizeti, de szerinte nincs semmi baja. Mondom, persze, mert így fekve is tudunk szüretelni. Erre puffogva elviharzott.
Következő menet: nyáron tartottunk egy szolid kis házibulit. Délután begyújtottuk a kerti grillt. Marci bácsiék az ablakból leshettek minket, mert öt perc múlva átcsörtetett, azzal, hogy ha még egyszer grillezünk, fel fog jelenteni – nem értettem: mondom neki, hogy a füst nem megy feléjük, mert jóval arrébb vannak, nem is arra vinné a szél, mert nem is fúj, és különben is mindig nézem, melyik szomszédnak szárad éppen kint a ruhája, vagy levegőzik a kisbabája (sok friss házas lakott a környéken) és akkor szólok neki. Nem vagyok tahó. Elhúzott. Zavartalanul grilleztünk tovább a lányommal, annak barátaival és Marcival. Némi zenét is bekapcsoltunk, de nem voltunk hangosak, és a közvetlen szomszédunkat nem is zavarta, míg a szembe lakó Marci bácsit olyannyira, hogy este kilopakodott és feltörte az utcán álló, az ikerszomszéddal közös villanyszekrényt, hogy kiiktassa nálunk az áramot. A szerencsétlen vén hülye azonban nem a mi áramunkat szüntette meg, hanem szegény szomszédunkét, akinek reggelre leolvadt a hűtője :))
Marci néni is legalább annyira személyes ügynek érezte a zaklatásunkat, mint kedves ura: elkapott, amikor a rózsáimat fésülgettem a kertben, és közölte, hogy „tudja, hogy lopjuk a tévét és fel fog jelenteni”. 1. Nem lopjuk a tévét, nem tudom honnan vette. 2. közöltem vele, hogy szálljon le arról a tudat módosítóról, amivel reggelenként beindítja magát, vagy leszedem az orrát. Erre a szemét forgatva és anyázva haza szaladt. Műveltek még egy-két aljasságot, de csak a legemlékezetesebbeket írtam le. Még pár hétig tartott a harc, egészen addig, amíg Marci és a lányom úgy nem döntöttek, hogy kimennek Londonba dolgozni. Előre lebeszélt helyre és fix pénzért. Már egy ideje kint vannak, jól érzik magukat és boldogok, messze Marci eszetlen szüleitől. Amikor elmentek, Marci néniék is belenyugodtak a dologba és most fegyverszünet van, de ki tudja meddig. Mindenesetre azóta sem köszönünk egymásnak. Kérdésem: miért érdeke egy szülőnek elidegeníteni magától a gyermekét, amikor a történelem folyamán mindig rosszul végződött az ilyesmi? Talán attól félt, hogy elveszik tőle a fiacskáját? Ezt Marci néni el is érte. Ha nem ilyen barmok, akkor most a fiú egyetemre járna és boldogan élne itt a lányommal. Ehelyett elmenekültek – talán egy jobb világba. Na, most, hogy mindezt kiírtam magamból, megyek és rágyújtok!
