Az én sztorim inkább nevetséges, mint szomorú, habár akkor nagyon ingerült voltam. Két éve vagyok (voltam) együtt párommal (Gyula). Egy szép napon kitalálta, hogy kimegy külföldre. Két barátjával Angliába ment dolgozni egy szállodába, mint konyhai kisegítő, mosogató, takarító stb. Persze még így is dupla annyit keresett, mint én itthon, de hagyjuk. Ezzel nincs is semmi baj. Pár hónap múlva hazajöttek, és kiderült, hogy odakint összeugrott az egyik haverjával valami miatt – ezt onnan tudom, hogy bosszúból elmondta nekem ez a bizonyos ex-barát, hogy amíg kint voltak, Gyula szinte minden este más csajt vitt ágyba.

Ez még bosszú-hazugság is lehetett volna. Pedig igaz volt. A legbosszantóbb az egészben, hogy Gyula ennyire biztos volt a dolgában, hogy nem tudom meg, hiszen ha valamit 2 ember tud, az már nem titok. A barátja nem hazudott, mert ráolvastam Gyulára, aki úgy meglepődött, hogy még valami lapos hazugságot sem volt ideje kitalálni. Csak hápogott és próbálta felfogni, mi szakadt most az arcába – de én nem hallgattam meg: erre nincs mentség. Végül megtörten beismerte, de nem indokolta – azt ő is érezte, hogy bármilyen indok nevetséges lenne. Mert végül is mivel indokolná: nagyon rám jött a kangörcs? Azonnal szétmentünk – még aznap elköltözött, vissza az anyjához. Odakint nem volt nehéz dolga, Gyula könnyen ágyba vitt bárkit: jól nézett ki. Az zavart, hogy megbíztam benne. A haverjai vigasztalták, hogy én a „házsártos szemét nő” hogy kibabráltam vele, ezzel az aranyemberrel. Nevetséges! Megtudtam a dolgot és annak rendje-módja szerint azonnal szakítottunk. Szerintem ez a megoldás.

Ezután az eset után eltöprengtem rajta, hogy vajon itthon hány lánnyal csalt meg? Mert ez a nimfomániája nem hiszem, hogy csak külföldön jön elő. Erre a kérdésre sosem kapok választ, hiszen az alatt a 2 év alatt, míg együtt voltunk, nem volt okom gyanakodni – lehet, hogy most 2 év elfojtását próbálta levezetni Angliában, azzal a címmel, hogy úgysem, tudom meg?

Viharos szakításunk után eltelt pár hét. Néha láttam őt az utcán, de nem szóltam neki. Túl közel laktunk egymáshoz, hogy ne fussunk össze. Amikor ő szúrt ki elsőnek, elkapta a tekintetét, vagy nevetségesen fedezéket keresett. Szó szerint, bujkált előlem, a bokorba, a trafik vagy a buszmegálló bódé mögé. Nem tudom, mi járt a fejében – vajon azt hitte, hogy számít nekem még valamit? Hogy rendbe tudja hozni a dolgokat? De volt szorosabb és kellemetlenebb összeütközésünk is. Egyik hétvégén összefutottunk egy közös ismerősünk lakásavatóján. Amint észrevett, elkezdett szedni valamit és rengeteget inni. Én nem is köszöntem neki, és amikor a többiek erre rácsodálkoztak, diszkréten elmondtam nekik, hogy miért szakítottunk. Gyula hamarosan el is tűnt onnan. Amikor éjféltájban elindultam haza, látom, hogy a buszmegállóban ül! Megtörve, befordultan, mint valami szegény csöves, már csak a hatalmas szutykos szatyrok hiányoztak a lábai közül. Olyan nyomorultul festett, hogy odamentem hozzá. Láttam rajta, hogy teljesen kész, azt se tudja, hol van. Nem hagyhatom itt. Április volt, tehát este még bőven lemehet fagyközelbe a hőmérséklet, pláne itt vidéken. Elkezdtem szólongatni és valami életet lehelni bele. Amikor kis öntudat csillant a szemében, megismert és megpróbálta összeszedni magát. Felállítottam, és a válla alatt átkarolva, támogatva, elindultunk.