Szia Mindenki! "Nagyon akartam és megkaptam" - röviden összefoglalva. Két veszett csaj ugrott össze egy pasi miatt, aki végül az enyém lett - büszke voltam, győztes voltam, de a végén koppantam. Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, egyszer csak azt vettem észre, hogy irdatlan sok betű torlódott fel előttem, így amikor kihúztam a fölösleges és érdektelen részeket megmaradt a lényeg, amit most olvashattok. 22 éves lány vagyok, és egy esős pénteken ismertem meg Pétert. Egy irodalmi folyóiratnál volt szerkesztő, franciából fordított és nyüzsögtek körülötte az önjelölt költőnőcskék. Én nem voltam költőnőcske, de az a csaj, akivel ringbe szálltam miatta, az volt.

Nem értek a versekhez, amiket olvastam ettől a csajtól érzelgős, csöpögős lebegés és érthetetlen modern vacak volt. Nem is téma. Úgy ismertem meg Pétert, hogy egyszerűen megszólítottam őt, abban a kávézóban, ahova járni szokott a kollégáival. Amikor kiment a vécére, visszafelé elkaptam és mivel bevállalós vagyok, kapásból azzal indítottam, hogy "csak a telefonszámod kell és már megyek is tovább, nem akarlak zavarni". Tetszett neki a rámenősségem. Sajnos Péter pont az esetem volt: magas, arcába hulló fekete haj, tipikus zaklatott arcú (nem emó!) srác, művészi és kifinomult, lassú beszédű. Másnap délben fel is hívtam. Randiztunk. Legközelebb már együtt mentünk ugyanoda. Egyszer csak - ahogy ott üldögélünk az asztalnál - egy csaj huppan bele az ölébe, és arcon csókolja. Kiderül, hogy Péter egyik tanítványa. Alaposan végig mér engem. Egy kicsit beszélgetnek a semmiről, majd csaj el. Jó. Pár napra rá jön tőle egy mél, hogy szálljak le Péterről, mert "igazából ostobának tart és csak szánalomból jár velem, és ő meg Péter egymásnak vannak teremtve". Na, először nem tudtam, kitől jött és csak a második levélváltásban említette meg, hogy ő a huppanós csaj. Felhívtam Pétert, aki elmondta, hogy a csaj kissé ütődött, ne is törődjek vele. A következő kávézós randinál szintén megjelent a költőnő és egyenesen felszólította Pétert, hogy válasszon köztünk, és ne áltassa őt. A srác nehéz helyzetbe került, hiszen a költőnő (aki mellesleg, amikor nem költőnő egy büfében rak össze szendvicseket!!! Muhahaha) egyben a tanítványa is volt a szépíró kurzuson. DE mégis megtette: kerek perec elmondta neki, hogy nem helyesli a tanár-tanítvány kapcsolatnál szorosabb szálakat. A csaj látszólag megértette, de láttam, hogy nem erre számított, hanem arra, hogy engem kilök az ajtón és azonnal Péter karjaiba vetheti magát. Péterrel két hónapon belül összeköltöztem. Boldog voltam és beteljesültnek éreztem magam. Imádtam. Mivel annyira erőltette, én mentem hozzá, néhány cuccommal. Itt tudtam meg, hogy mennyire igaz a Lakva ismerszik meg az ember-mondás. A művész úr rendetlen volt, és elviselhetetlen. Ilyenekből lesznek a vén kriplik. Néha hirtelen megjelent mögöttem és csak némán figyelt. Olyankor az arca teljesen érzelemmentes volt. Igen, megjátszotta magát korábban, hogy ő mekkora vidám életművész. De nem az volt. Valami baljós köd lengte körül. Tudtam, hogy nem szed semmit, egyszerűen magától ilyen. Egyszer összevesztünk valami apróságon, mire leordította a fejem és bezárkózott a konyhába, mint egy durcás gyerek. Aztán egyre meredekebb dolgai lettek - egyik éjszaka bejelentés nélkül felhozott 5-6 csaprészeg kollégát, és le se szarta az én véleményem. Amikor ezt szóvá tettem neki, mármint hogy nem vagyok a felesége - pofon vágott. Nem erőből, tenyérrel, de belül jobban fájt, mint kívül. Meglepett. Én gondolkozás nélkül, reflexből szembe köptem (huuu, nagyon filmes, mi?). Aztán csomagoltam és mentem. Engem nem szoktak pofon vágni, és általában egy srácnak egyszer adatik csak meg ez a lehetőség, utána nincs több próba. Ő egy darabig megtartotta irodalmi büszkeségét, majd nyüszítve mászkált utánam, hogy bocsássak meg. Nem bocsátottam, otthagytam és tanultam a dologból. Ti is koppantatok már ilyen drámai módon? Üdv: Cs.