Sziasztok! Történetem nem túl egyszerű, de igyekszem egyszerűsíteni, amennyire lehet. Volt egy pasim… Még sok évvel ezelőtt nagy szerelemem volt ő, akivel három évet jártunk, majd közös megegyezéssel elváltunk. Nem tudni, miért, de arra jöttünk rá, hogy nem egymásnak teremtett minket a sors, mert túlságosan „jól megvoltunk”. Ez így hülyén hangzik, hiszen mindenki ezt keresi, de szerintem sem lesz hosszú távú kapcsolat két olyan ember között, akiknek a személyisége túlságosan hasonló. Ő megnősült - én férjhez mentem. Fizikailag elszakadtunk egymástól, de a szívünk képtelen volt erre.

Ő most 32 éves és van egy gyereke, én 29 vagyok és nekem is van egy lányom. Hat éve nem láttuk egymást, amikor is összefutottunk egy bevásárlóközpont parkolójában. Amikor megláttam, majdnem kicsúszott alólam a lábam, remegtem és alig bírtam értelmesen reagálni. Ő odajött hozzám, mosolygott, én visszamosolyogtam. Megbeszéltük, hogy másnap leülünk egy kávéra. A városban találkoztunk. Sokat nosztalgiáztunk. Három óra csevely után felhívott a lakásába, hogy megmutassa, milyen tölgyfa bárpultot csináltatott a sarokba. Azt mondtam, majd máskor, mert sietek. Ő azt mondta, hogy „nem sietek és felmegyek hozzá”. Felmentem. 10 perc múlva ágyban voltunk. Egymásnak estünk. Szerencsére a neje csak három nap múlva jön haza, mert vidéken volt a szüleinél, így bőven volt időnk – utána (reggel) nem éreztük túl jól magunkat, mert tisztában voltunk vele, hogy amit tettünk, az bőven házasságtörés. Én nem így értelmezem. Ő megajándékozott egy utolsó éjszakával, ami csak a miénk volt. Nem mondtuk el a párunknak: én sem a férjemnek, ő sem a nejének. Mit értünk volna el vele? Nem értette volna meg egyik fél sem. Ha rajtunk múlik, soha nem derül ki. Mindketten nyertünk, és mindketten vesztettünk. És nem tesszük meg többet, de ennyivel még tartoztunk egymásnak. Ti hogy látjátok mindezt? Félreértés ne essék, nem önigazolást keresek, és nincs is lelkifurdalásom.