Sziasztok! Lehet, tucatszám kapjátok az ilyen sztorikat, de arra gondoltam, én is megírom nektek. Ha mást nem, legalább kiírom magamból. A barátnőmmel Verával 3 éve januárban ismerkedtem meg egy internetes társkereső segítségével. Ő egy vidéki városban született és ott tanult, az egyetem utolsó előtti évében járt már akkor. A családi hátteret tekintve elég zűrös volt, szülei válásban voltak, de az már rég köztudott volt, hogy az apjának mindig volt valakije az anyja mellett. Az anyja persze ezt nem viselte jól, volt ott ordítás, ivás. Az öccse is elég idióta lett ennek hatására. Vera ezért nem azt tanulta, amit szeretett volna, csakhogy anyja közelében lehessen, és az apja ne csinálja ki. A sulival szenvedett, nem szerette.

Mivel senki nem pátyolgatta, amikor kellett, ezért a nyelvek terén és tanulmányilag is lemaradt. Dolgoznia is kellett. Igazából otthonról nem sok dolgot hozott magával, mármint szellemi tanításra, nevelésre gondolok. Gyönyörű lány, egyből egymásba szerettünk és elég sok időt töltött Budapesten, emiatt sem tudta úgy csinálni a sulit, de amúgy sem nagyon kellett bejárnia. Én saját lakásban lakom, dolgozom, 4 év van köztünk, én 30 leszek idén. Le akarok horgonyozni és így is álltunk hozzá. Vele az exe nagyon elbánt, megcsalta. Sokat hányódott, de én voltam a második komoly pasi az életében. Ritkán járt bulizni, megbízható volt, és bár nagyon szép, de nem voltam féltékeny, mert gondoltam, megtanulta a leckét a saját bőrén, meg persze a szerelem vak és amúgy is mindig azt kommunikálta, hogy ő előbb szakítana, mint hogy a megcsalásig eljusson. Sok srác haverja volt, a lányokkal nem igazán jött ki, azért volt pár barátnője, de azok vidéken maradtak. Mivel egyre többet járt fel, ezért egyedül volt és szomjazta a társaságot, barátokat. Elég naiv volt, sokszor mondtam neki, hogy az egy dolog hogy engem zavar, de gondolja át: nem biztos, hogy minden fiú a jófejsége miatt van a közelében... Én igyekeztem bevonni őt az én társaságomba, de nem igazán tudott magával olyankor mit kezdeni, mondhatnám azt is, hogy gyengén antiszociális volt olyankor. Soha nem tartott vissza, ha el akartam menni dumálgatni, kicsit kiengedni a gőzt. Persze én mindig hívtam. Ha viszont ő ment én szívesen mentem volna, ő viszont nem hívott. "Ha én is ott vagyok, nem tudja elengedni magát", meg "én is alig ismerem őket, hadd ne kelljen még veled is foglalkoznom" ez ment az utolsó évben. Tavaly decemberre eléggé eltávolodtunk és karácsonykor a tervezettel ellentétben egyedül ment haza, mert valahogy oda jutottunk, hogy neki át kell gondolni a jövőnket, meg van zavarodva. Az már akkor kiderült, hogy egy számára sem semleges egyik host kollégája kavart be nála. Állítólag csak találkoztak párszor, de semmi testi, fizikai nem történt... viszont összezavarodott és ezért idő kell neki. Kész voltam. Szilveszterre visszajött. Januárban megbeszéltük, hogy hülyeséget csinált és hogy minden OK. Megszakítják a kapcsolatot, ő nem akar semmit tőle, velem akarja a dolgokat csak. Ebben maradtunk. Én lassan megnyugodtam és minden jó volt. Persze a tanulással és melóval járó dolgok őt továbbra is egyre jobban frusztrálták, nehéz volt neki és nem tudta kezelni a csalódásokat. Én is szenvedtem a sok egyedülléttől és ezt többször szavakba is öntöttem. Őt hibáztattam azért, hogy ide jutottunk. Nőt köztünk a feszültség. A csávó közben feltűnt Facebook-on. Láttam bejelölte, volt néhány ártatlan comment kölcsönösen. Persze akkor is megjegyeztem, hogy a "semmi kapcsolat"-ot ezzel felrúgta... de le lettem csitítva, hogy ne legyek már ilyen féltékeny... Aztán jött a július vége. Éreztem, hogy valami nincs rendjén és nem vagyok rá büszke, de egy nap megnéztem az e-mailjeit. Azt találtam, hogy albit keres. Konfrontálódtam vele emiatt és ő nem tagadta. Úgy érzi, ezt kell tennie. Ez lehet csak megoldás. Szeret, de már nem úgy. Megváltozott minden. Távolról kell ránéznie a dolgokra stb. Két napig még győzködtem, hogy ha elmegy, vége lesz köztünk a dolgoknak. A harmadik napra már belenyugodtam, úgysem tudom visszatartani. Keresi az albit. Erre aznap este könnyek között kért elnézést és megbékéltünk. Eltelt egy jó nap, szórakozással és este szexel (ami nem ment túl gördülékenyen...). Másnap melóztam, délben felhívtam, valami nem volt rendjén. Utána írásban kommunikáltunk. Lényeg, hogy mire hazaértem eltűnt a cuccai 90%-ával. Váratlanul búcsú nélkül, csak egy levelet hagyott, amiben a fentebbi okokra hivatkozott. Nehéz volt, nem értettem, de kb. egy hét múlva már könnyebb volt. Közben persze részemről ment a züllés (pia, cigi, bulik...) Kb. egy hét múlva keresett és akkor már azt mondta, bánja a döntését, oltárit hibázott. Én tartottam magam, ahhoz hogy NEM! Ez így ment 3 napig, addig bírtam. Végül meggyőztem magam egy utolsó esélyről. Én közben úgy tudtam, egy ismerős lánynál van, de hogy kinél és merre azt nem. Taliztunk személyesen, akkor először, 10 nap után. Mondtam, hogy OK, akkor rendbe hozzuk: amilyen gyorsan elment úgy jöjjön is vissza. Másnap sírva hívott délben, hogy nálam van. Visszajött. Én, bár ingatagon, de boldog voltam. Aznap este belém csapott a villám, tudni akarom, mi mindent csinált 10 napig!

Nem kellett sokat győzködnöm. Végig sírva mesélte, hogy élete legnagyobb hibáját követte el.... akkor már tudtam, hogy baj van. A decemberi srác, Peti, pár hónapja feltűnt. Lényeg, hogy miatta volt a költözés. Megcsalt. Még a költözés előtt két héttel, míg én 5 napig fesztiválon voltam (ahova szintén hívtam, de nem jött). Elköltözött a barátnőjéhez, de nem fért el, így tovább költözött a sráchoz. Viszont ezalatt rájött, hogy csak velem akar lenni. Én hiányzom. Engem akar. Kifordult a világ a sarkaiból, ki voltam borulva. Undorodtam. Visszakönyörgi magát, aztán azt hiszi, megbocsátok, amikor itt van???