Korábban olvastam már itt hasonló történetet, ezért gondoltam, beküldöm az enyémet is. Lány vagyok, 27 leszek két hét múlva. Lassan fél éve járok egy fiúval, de az utóbbi napokban azon gondolkodom, hogy vajon jövőre is szeretnék-e mellette maradni, vagy sem. Karácsony előtt semmi képen nem szakítok vele, legfeljebb januárban. De nem ilyen egyszerű ez. Mert nem akarom én ellökni magamtól, mint valami fehérmájú kényes kis diszkócsaj, hiszen szeretem, de amikre kényszerít, egyre nehezebben tolerálom. A fiú 29 éves, boltvezető egy belvárosi könyvesboltban. Nem veti fel a pénz, de nem is panaszkodik. Tudja, ha bármire szüksége van, én az utolsó lehetőségeim szerint segítek neki, ahogy tudok. Engem így neveltek. De az állandó féltékenykedése és az a küldetése, miszerint meg akar változtatni engem, egyre inkább abba az irányba viszi el a kapcsolatot, ami… hát zsákutca.

Egyszer az öcsémmel találkoztam a boltja előtt, adott egy zacskót, amiben egy kávéfőző volt. Aztán elváltunk. Amikor bementem az üzletbe a sráchoz, ő szigorú arccal azt kérdezte, hogy ki volt ez és mit adott? A szemével szinte felnyársalt. Csak nagy nehezen hitte el, hogy az öcsém volt az, de amikor később bemutattam neki egy alkalommal, megnyugodott. Hasonló jelenetet még más fiú barátaimmal is lerendezett, de a legdurvább akkor jött, amikor hozzá költöztem. Addig nyaggatott, hogy költözzek már össze vele, mert ez neki így nem jó, hogy végül beadtam a derekam. Jól van. Pár cuccal hozzá költöztem, mert már ösztönösem tudtam, hogy nem érdemes hosszabb távra berendezkedni. A barátom napi szinten nevelni kezdett. Azt mondta, rendetlen vagyok (ami kurvára nem igaz). A lakásban történő tennivalókat olyan aprólékosan magyarázta el, mit, hogyan kell tenni, mint valami filmben a zen mester a tanítványának. Most már nevetek rajta, de akkor féltem kicsit. Aztán elegem lett és két hét múlva elköltöztem tőle, vissza anyámékhoz. Értetlenül állt, nem akarta elfogadni. Mondtam neki, hogy ne akarjon megváltoztatni – ha valamit nagyon át akar alakítani, az a gondolkodása legyen. Szerintem becsületes voltam vele. Pedig nagy bátorságra van szükség a becsületességhez. Egy személyben a legnemesebb minőség az, ha képes azt mondani: sajnálom, hibáztam, neked van igazad. Valójában nem is számít, hogy kinek van igaza, hogy ki nyeri a vitát. Sokkal fontosabb, hogy képes vagyok felismerni a saját hibáimat, azokért vállalom a felelősséget, megtanulom a leckét, és nagyobb érettséggel haladok tovább. Nem érzem eltékozolt időnek a vele töltött heteket. De nem vagyok köteles elviselni őt. Egyre ritkábban találkozunk, ő is érzi, hogy érik valami. De hivatalosan még együtt vagyunk.