„7 hónapig jártunk, de 5 hónapig zaklatott. Majd elkezdtek érkezni a levelek a postaládánkba. Kézzel írta az exem. Először szerelmet vallott, majd amikor nem reagáltam se telefonon, se e-mailben, egyre durvábbakat írt” – a szakítás folyamata mindig nehéz, de mit lehet tenni, ha a másik fél nem hajlandó elfogadni a döntést és egyre messzebb merészkedik? Most megtudhatod, mi mindenre jó egy új pasi.
Kedves CsP! Nem vagyok törzsolvasó, csak néha nézek rá az oldalra. Sok tanulságos sztorit olvasni, remélem most az enyémet is annak vélitek majd. Mindannyian tudjuk, hogy a szakítás folyamatát nehéz elviselni, jó esetben mindkét félben nyomot hagy. Én nem úgy képzelem egy kapcsolat végét, hogy szabadulni akarok a másiktól, mert meguntam, vagy valami. Egyszerűen azért mondtam ki a nemet, mert tudtam, hogy akivel akkor együtt voltam hosszútávon nem szeretném magam mellett. Miért? Erre nem tudok válaszolni. Nem tudtam vele hosszútávon elképzelni a jövőmet. Amikor leültünk és megmondtam neki, látszólag könnyen elfogadta. Pedig belül összetört. És elindult a lavina.
Hetekig nem hallottam felőle. Nekem időközben lett valakim. Utána ismerkedtem meg vele, nem miatta szakítottam. Majd elkezdtek érkezni a levelek a postaládánkba. Kézzel írta az exem. Először szerelmet vallott bennük, majd közölte, hogy nem fogadja el a döntésem. Amikor nem reagáltam se telefonon, se e-mailben, egyre durvábbakat írt, amit ha szigorúan veszünk, akár életveszélyes fenyegetésnek is vehettem volna. Minden reggel előbb rohantam ki a postaládához, nehogy a szüleim megelőzzenek és meglássák az egyik levelet. Olyanokat írt, hogy ha nem kap vissza, vagy velem, vagy magával csinál valami meggondolatlant, és hogy mekkora szemét vagyok stb. 7 hónapig jártunk, de 5 hónapig zaklatott. Azért tehette meg ezt a postaládás merényletet (ami valljuk be, ijesztőbb, mint egy mél, mert azt törlöd és meg is semmisült) mert pár buszmegállónyira lakott tőlünk. Ijesztő volt a gondolat, hogy éjszaka a ház előtt mászkál, csakhogy reggelre odavarázsolja a leveleit. Amikor az új barátommal együtt megyünk valahova, skizofrénként figyelem nehogy felbukkanjon a környéken. Aztán a levelek abbamaradtak és jöttek a telefonhívások. Többször akkor csörgött rám, amikor a barátom is jelen volt. Amikor látta, hogy mennyire megvisel a hívás, elmondtam neki mindent, hogy ki hív és eddig miket csinált már. Elhatározta, hogy kezébe veszi a dolgokat. Amikor egyszer hívott, átvette tőlem a telefont és próbált vele nyugodtan beszélni, de az exem lerakta. Amikor hívogatott, többnyire szelíden próbált meggyőzni, hogy találkozzunk, üljünk le, beszéljük meg… és kezdjük elölről. De ennek semmi értelmét nem láttam. Elmondtam neki, hogy fogadja el. Egyszer annyira felhúzott, hogy - mint valami hülye szappanoperában - azt kiabáltam neki, hogy „Tűnj el az életemből!” - ez durva volt. Sajnáltam őt, a szenvedését, mert szerettem. De vége volt. Nem tudtam, hogyan segítsek rajta. Azt még nem mondtam, hogy ezalatt felfedeztem, hogy az egyik közösségi portálon miket ír rólam: a szerelmi vallomás, és a sértett düh keveredett azokban a sorokban. Aztán a barátom megelégelte és azt mondta nekem, adjam meg a címét, mert most rögtön elmegy hozzá és személyesen beszél vele. Eleinte nem akartam megadni neki, végül megtettem, de megkértem, hogy ne legyen vele durva. Menni akartam vele én is, de lebeszélt róla, mondván az olyan lenne, mint amikor a római hadvezér a csatatér szélén karba tett kézzel ül a lován és várja a harc végét. Alapvetően nem rossz ember. Hamar meg is jött és elmesélte, hogy kulturáltan elmagyarázta neki a helyzetet de túl simán ment minden, az exem szinte végig csak bólogatott. Ettől kezdve nyugi volt. Szerintem egy kapcsolat kettőn áll és ha valamelyik fél nem akarja tovább, akkor van vége.