„Mert amíg csak őt "zaklattam" addig nem érdekelte, de most már a családját meg a barátait is "zaklatom" ami már sok” – a kiszemelt lány eleinte mérsékelten érdeklődik, így a srác cselhez folyamodik. Az álnéven való bejelentkezés jó taktikának bizonyult, mert álcája mögül legalább valóban megismerhette a kiszemeltet. Lovagias keringő, érzelmi maraton következik. A pasi olyan hosszú köröket vállal be, amiket csak kevesen tennének. A mai menü: egy őrülten szerelmes pasi és egy még őrütebb csaj kálváriája.
Üdv, Gábor vagyok és gondoltam elmesélek én is egy történetet. Remélem, megfér a többi között, ami az oldalon eddig napvilágot látott. Pár éve az egyetemen ismertem meg őt, közös órák és közös ismerősök által keveredtünk egymás mellé. Gyönyörű volt, nekem akkor a világon a legszebb, nem tartott soká és ő lett nekem a lány a meséből, akit reggelente madarak és mókusok öltöztetnek fel. Ahogy egyre többet tudtam meg róla, egyre jobban beleszerettem. Alig vártam, hogy újra láthassam, mikor a közelemben volt a szívem úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Volt valakije, úgyhogy nem tettem semmit, csak örültem, hogy néha mellette lehetek.
Egy közösségi portálon megtaláltam, hát bejelöltem. Nem sokkal ez után itt tudtam meg, hogy már nincs párja. Ekkor az egyetemen már nem találkoztam vele annyit, hát felvettem msn-re, gondoltam hátha néha tudunk beszélgetni. Így is lett. Beszélgettünk, bár nem mindig válaszolt, de gondoltam dolga van. Így történt ez egyik hétvégén is, majd másnap egy barátom, aki közös ismerősünk, újságolja, milyen jót beszélgetett ezzel a lánnyal a neten. Tudom hülyeség, de mintha kirántották volna alólam a talajt. Ért már azelőtt csalódás, elutasítás, de ez a kis apróság jobban tudott fájni, mint egész addig bármi. Rájöttem arra, hogy túlságosan beleszerettem és ez csak rosszabb lesz. Legközelebb mikor láttam, ráírtam, válaszolt, én megkértem, tiltson le. Nem nagyon értette, azt mondtam neki, hogy úgysem beszélgetünk sokat, én meg állandóan irkálok, jobb lesz így. Nem kellett sokat győzködni.
Egy darabig nem hallottam felőle, de sokat gondoltam rá. Aztán egy szilveszter reggelen ismét látom msn-en. Nem értettem, mikor rákérdeztem azt írta "karácsony van", el is felejtettem miért tiltattam le magam, egyszerűen csak örültem, hogy ismét beszélgetünk. Boldog voltam. Továbbra is lelkesen írtam neki, egyik alkalommal mosolyogva fogadta, hogy alig lépett be és már fejbe vágtam egy "szia"-val. Rákérdezett, miért írok neki ennyit. Nem gondoltam volna, hogy interneten keresztül is lehet zavarban az ember, de csak úgy kalapált a szívem. Elég bénán, de azért csak színt vallottam egy valóban rövidke "vers" keretén belül, ami így szólt: "Eszter tetszel". Mosolyogva kérdezte, hogy ez egy vers? Én írtam neki, hogy bár rövid, de rímel és a lényeg benne van úgyhogy igen ez egy vers. Választ nem kaptam úgyhogy én kérdeztem rá, hogy ezek után akkor kevesebbet beszélgetünk? Az volt a válasza, hogy "nem feltétlenül", tekintve, hogy mennyit írtam rá ez a válasz több is volt, mint amit vártam.
Ami ezután jött, illetve kezdődött, már nem volt ilyen biztató. Ugyanis ezután a beszélgetésünk után szó nélkül letiltott. Ráírtam hát a fentebb említett közösségi portálon, hogy megtudjam az okát. A válasz érdekes volt, ami pár szóban összefoglalva: idegesítő vagyok, hagyjam békén. Nem nagyon tudtam mit tenni, békén hagytam.Eltelt vagy fél év, nem láttam, még csak nem is hallottam róla semmit, mégsem tudtam kiverni a fejemből. Állandóan rá gondoltam, de elég egyértelműen a tudtomra adta, nem akar velem többé beszélni. Aztán egyik nap verset kezdtem írni, egy igazit, ami több mint két szó. Mikor kész lett, nem tudtam, mit kezdjek vele, talán egy hónap is eltelhetett amikor csináltam egy e-mail címet, amit nem köthet hozzám és elküldtem neki. Nem tudom, mit akartam ezzel elérni, csak valamit tennem kellett, noha úgy tudtam, akkor épp megint van valakije.
Egy ideig nem jött válasz, majd egy nap írt. Tudni akarja, ki vagyok. Elég nyilvánvaló válasz, mégsem számítottam rá. Először versben válaszoltam, aztán levelezni kezdtünk. Attól féltem, hogy ha megtudja, hogy én írok neki megint eltűnik, hát azt ajánlottam neki, hogy levelezzünk egy darabig és meg fogja tudni, ki vagyok. Meséljen magáról és én is mesélek, így előbb-utóbb rá fog jönni. Hihetetlenül jó volt megint vele levelezni, nagyon őszintén írt és rengeteg dolgot megtudtam róla. Még azok a levelei is minimum kétoldalasak voltak, amit úgy kezdett "most nincs sok ideje írni". Nagyon őszinte volt, legalábbis annak tűnt. Őszintén megvallotta a hibáit, azt mondta magáról, hogy nagyon önző és a korábbi kapcsolataiban is ez volt vele a legnagyobb baj: ez elég fura volt, ilyet az ember nem mond magáról, még akkor sem, ha igaz. Azt gondoltam, túl szigorú magához. Mesélte, hogy őt még sosem szerette igazán senki. Ez nekem elég hihetetlen volt.Minél többet leveleztünk annál nagyobb volt az esélye, hogy megtudja én írok. Mindig kérdezett valamit ami közelebb vitte a megoldáshoz és én mindig válaszoltam. Egy napon, mikor már eleget tudott nem jött több levél. Úgy egy hónap múlva írtam rá hát én, hogy megtudjam mi ennek az oka. A válasz az volt, hogy mivel nem tudja ki vagyok ezért ezt nem akarja folytatni. Én elhittem, hát írtam neki a már sokat emlegetett közösségi portálon. Megtudta, hogy én vagyok az és többé nem írt, semmit nem írt. Ettől féltem a legjobban ... bármit írtam semmi válasz. Teljesen magamba zuhantam és minden csak egyre rosszabb lett. Rengeteg verset írtam ez idő alatt.
Csináltam új msn címet, hogy beszéljek vele, és nagy nehezen kinyögte, ha a verseim tetszenek is neki, én nem. Ez a válasz elég sokat váratott magára, ekkor már több mint egy éve vallottam be neki, hogy tetszik nekem. Fura mód nem tiltott le azonnal msn-en, bár ritkán léptem be, de néha tudtunk beszélgetni ... volt, hogy azt hittem végre minden lehet úgy, mint rég, mint amikor még nem mondtam meg neki, hogy érzek iránta valamit. De ez nem tartott sokáig. Sosem erőszakoskodtam vele, nem akartam ráerőltetni magam, boldog lettem volna azzal, ha csak barátok lehetünk. Erre a válasza az volt, hogy nem menne és ezzel a részéről le is volt tudva a dolog. Tehetetlen voltam, egyszer azt írtam neki, hogy ha nem erőltetné annyira, hogy utáljon, talán még meg is kedvelne – erre a válasza az volt, hogy nem kell ezt erőltetnie. Aztán egy idő után ennyi volt csak a kommunikációnk, szenvedtem, mint egy kutya... mikor megkérdeztem tőle, hogy ez egyáltalán nem is érdekli? ... a válasza az volt, hogy "nem érdekel, mit vergődsz", ezt sosem felejtem el.Más épeszű ember már rég lekopott volna, de nekem ez sem volt elég. Megkerestem hát, hogy beszéljek vele. Először csak látni akartam, de fura volt... egyáltalán nem látszott rajta, hogy elege lenne belőlem. Akkor nem beszéltünk, de volt egy pillanat amikor hátrafordult és egyenesen a szemembe nézett, nem láttam rajta, hogy baja lenne velem. Akkor nem beszéltünk, ő órára ment, én kétségekkel a szívemben, haza.
A következő alkalommal már egy hangyányit bátrabb voltam, bár igyekezett levegőnek nézni és ahogy elment mellettem, hiába köszöntem rá, és ő is rám, egy szellemnek éreztem magam, rám sem nézett. Már majdnem leléptem megint, amikor végre összeszedtem magam és a másik irányba vettem az utam. Az egyetem parkolójában pont előtte kötöttem ki. Mielőtt észrevett volna fura volt, szomorúnak tűnt kicsit, majd megpillantott és mintha enyhén mosolygott volna. Megkérdeztem, hogy elkísérhetem-e egy darabon, igent mondott. Nem tűnt úgy, mint aki haragszik, bár megkérdezte, hogy nem unom-e még, azt válaszoltam, hogy nem. Azt mondta, más normális ember már lekopott volna, én azt válaszoltam, hogy nem vagyok normális. Vissza is kérdeztem, hogy miért nem ráz le, mert más normális ember ezt tenné - a válasza az volt, hogy ő sem normális. Furcsán viselkedett, kifejezetten boldognak tűnt, ahogy sétáltunk... egyensúlyozott a járda szélén, mint egy boldog óvodás, nem nagyon tudtam ezt hova tenni. Arra számítottam, hogy majd jól leordítja a fejem, közben meg csak mosolyogva annyit kérdezett, hogy „te kémkedsz utánam?” Jó volt vele beszélgetni, látszott rajtam, hogy megőrülök érte, de nem is akartam leplezni. Aztán elváltunk egymástól, én még viccesen megjegyeztem, hogy majd írok... te meg nem válaszolsz. Nem hittem volna, hogy tényleg így lesz, de ment tovább minden, ahogy eddig.Egyre rosszabbul voltam, rengeteg hülyeséget csináltam. Írtam a húgának, hogy megtudjam a telefonszámát, a barátnőinek is ... szinte könyörögtem, hogy segítsenek ... csak annyit akartam, hogy megint szóba álljon velem. Szerettem volna visszaforgatni az időt még az "Eszter tetszel" előttre. Senki nem segített, ahonnan jött válasz, annyi volt, hogy hagyjak mindenkit békén... ha nem áll velem szóba, annak biztos oka van. Aztán jött egy levél tőle, amiben azt írta, hogy azért nem rázott le, mert amíg csak őt "zaklattam" addig nem érdekelte, de most már a családját meg a barátait is "zaklatom" ami már sok. Sosem ártottam senkinek, nem voltam erőszakos ... még amikor úgy éreztem, mintha a szívem tépnék ki a helyéről, akkor sem.
Egy közös ismerősünktől megkaptam a számát, nem akartam felhívni, majd átélni azt, hogy mikor megtudja, én vagyok, csak úgy lecsapja. Írtam sms-t, verset ... kaptam is választ, amiben csak annyi volt, hogy megkérdezte, kitől van meg a száma. A szám után a cím is megvolt, küldtem neki virágot ... még csak azt sem tudom, megkapta-e. Néha jött egy válasz: "ne zaklassam". Csak beszélni szerettem volna vele, szar érzés volt, hogy még ennyit sem érek neki, hogy bármit is mondjon azon kívül, hogy "ne zaklass".Már odáig merészkedtem, hogy elmentem a házukhoz, hátha tudok vele beszélni. Ilyenkor néha válaszolt, "hagyjam békén", arra, hogy csak beszélni szeretnék vele a válasza az volt, hogy neki nincs mit mondania. Nem is akartam zaklatni, azért mentem oda, ahol lakik, hogy hátha végre megunja és mond valamit, nem tudom mit ... bármit, bármit amitől úgy érzem emberszámba vesz.
Egyszer azt írta sms-ben, hogy ne várjam meg, mert a barátjával megy haza és nincs "ideje rám". Ekkor már hazafele tartottam, válaszoltam neki. Gondoltam, ha végre van valakije, az majd beszél a fejemmel és ha ér annyit neki a barátnője akkor lekoptat. Fel is ajánlottam, hogy még a hívást sem kell fizetnie, én hívom fel és csak adja neki oda. Nem adta. Egy barátom erre azt mondta, hogy kitalálhatnék én is magamnak egy csajt, hátha összejön az ő képzeletbeli barátjával.Életem legnehezebb időszaka volt ez, alig éltem. Nem láttam értelmét semminek, minden értelmetlen volt, minden. A barátaim tartották bennem a lelket amennyire csak lehetett. Egy telefonbeszélgetésünk volt Eszterrel, végre felvette, először és utoljára. Már nem is emlékszem pontosan mit mondott, de a hagyjam végre békén tuti benne volt. Ez után vagy két hétig, mint egy szellem, jártam a világban.
Egészen addig, míg egy másik lány mosolya vissza nem rántott a valóságba. Tudom, most sokan elítélnek és talán igazuk is van, de sosem vártam többet az őszinteségnél és mindent megadtam volna azért, ha barátok lehettünk volna. Köszönöm a türelmét annak, aki elolvasta, szép teljesítmény! Minden jót! Gábor
Az utolsó 100 komment: