A történet nagyon régen kezdődött… egy akkori kollégám fél évvel a szakításom után közölte, hogy neki van egy barátja, aki szívesen megvigasztalna : ) A fiú nem tetszett, nem vonzott, túl sokat ivott és nem az én stílusom volt, de a szülinapi partimon 3 hónap udvarlást és ismerkedést követően beadtam a derekam. Fiatalok voltunk akkor - 23 évesek, azóta 12 évet húztunk le együtt. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül, szépen összecsiszolódtunk annak ellenére, hogy többször éltünk külön a munkahelyek miatt, de az otthona mindig én voltam. Ő nem akart házasságot - én elfogadtam, nekem nem lehetett gyerekem – ő elfogadta. Szépen éltünk és mivel én kifejezetten gondoskodásra termettem, szerettem őt kényeztetni. Nem lehet azt mondani, hogy ő nem segített otthon, mosogatott ha kell, bevásárolt, főzött, de jobban élvezte, ha én csinálok mindent. A szülei régóta alkoholisták, ami meg is látszik az érzelmi életén, de sokat alakítottam rajta, bár maradtak durva beszólásai, amit ő viccesnek gondolt, de komolyakat ütött a lelkemen (pl. azért nem veszlek el, mert még keresem az igazit). Lenyeltem ezt is, mert szerettem és tudtam, ha kell szívvel-lélekkel mellettem áll, az ilyen beszólások csak a haveroknak szólnak (?)

Tudom, és korábban is tudtam, hogy nem könnyű ember, de toleráltam a hülyeségeit, mert ő is elfogadta az én betegségeimet. Közösek lettek a barátaink és a bizalomra épült a kapcsolatunk. Soha nem ellenőriztem, nem zaklattam SMS-ekkel, nem korlátoztam. Hát meg is lett az eredménye a nagy szabadságnak. A legújabb munkahelyén összeismerkedett egy 8 évvel fiatalabb lánnyal, aki meghódította. Azon az észbontó napon, mikor bevallotta, hogy szerelmes, azt mondta, hogy csak két hete ismeri. Hozzáteszem, sok minden nem történhetett közöttük, mert néhány ebéden és visszagondolva két „a kollégákkal bulizom” - estén kívül nem maradt ki, de akkor sem értem hol (na, jó, azt tudom) fogta meg az én érzelmileg analfabéta exemet ez a lány. Mit képzel? Csak úgy túl lehet lépni 12 éven? Egyébként annyira nem érzi a döntése súlyát és nem fogja fel, hogy engem mennyire megbántott, megalázott, hogy két héttel az elköltözése után (amire 3 napot adtam neki) képes volt egy elkerülhetetlen találkozóra az új barátnővel érkezni … Most úgy érzem, még mindig egy olyan vonat után integetek, ami már elment, de hiszek benne, hogy az idő majd engem igazol. A kérdés csak az, hogy az ex jön rá korábban, hogy nem bírja ezt a buta liba – plázacica típust (ahogy korábban is csak kiröhögte a haverjait, akik ilyenekkel kezdtek); vagy a kislány jön rá, hogy nem az Isten lábát fogta meg, hanem csak egy 35 éves pasit, akinek egy öreg autón kívül semmije nincs, csak az igénye, hogy kiszolgálják, aki néha eszméletlenre képes magát inni és gyakran napokig el sem mozdul a hülye számítógépes játéka elől ( így leírva magam sem nagyon értem miért is szeretném visszakapni). A barátaim (jókor szólnak) azzal vígasztalnak, hogy én mindig többet tettem a kapcsolatunkért, mint ő – de baj ez, ha engem nem zavart? Az ő barátai is hívogatnak még, hogy higgyem el, meg fogja bánni és könyörögni fog, hogy fogadjam vissza… de akarom én ezt?