„Olyan volt, mint bármelyik átlag pasi, mély hangú, nem tette a lábát sem keresztbe, nem affektált. Többet nem írtam neki, ő sem nekem” – amikor az ember saját magát vezeti félre, biztos hogy a másikat kell hibáztatni? Rózsaszín-szemüveg elburjánzást és pofonszerű kiábrándulást tartogat mai posztunk, melyből megtudhatod, miért kell minden paramétert már a legelején tisztázni.
Sziasztok! Megpróbálom érthetően leírni a dolgot, úgy, hogy mindenkinek világosan átjöjjön a félreértés, valamint az a fordulópont, amikor finoman koppantam. 21 éves lány vagyok, a volt párommal 4 hónapja mentünk szét, de azóta is tartjuk a kapcsolatot: nem volt semmi nagy dráma, egyszerűen kifutotta magát a dolog. Van egy baráti társaság, akikkel néha lógok, néha az exem is ott van, de egyre kevesebbet beszélgetünk. Egyszer csak az egyik haver elhozta egy barátját, akit bemutatott nekem. Magas, szőke, mosolygós fiú. Szimpatikus volt. Sokat beszélgettünk, telefonszám és mélcím csere. Már másnap levelezni kezdtünk. Nem lényeges dolgokról. Gyanús is volt, hogy sosem tér a lényegre.
Többször találkoztunk ebben a társaságban, ahol többen – de nem mindenki – tudta róla, hogy meleg. Nem biszex, nem érdeklődő, vagy látens, hanem igazi telivér homokos. Sajnálom, hogy így írok róla utólag, de nagyon felbőszített akkor, hogy hagyta, és annyi esze sem volt, hogy az elején szóljon. Szóval, úgy derült ki számomra a dolog, hogy minél többet ivott egy este, annál hangosabban beszélt, így ilyen mondatok ütötték meg a fülem, hogy: „Igen, nehéz rendes pasit találni” meg „ Bárcsak minden hetero így gondolkodna, mint te” stb. aztán egy barátnőmtől megkérdeztem, hogy tényleg az-e. Azt mondta, nem tudja, de kideríti. Amikor felszabadult a srác, akivel beszélgetett, a csaj odament hozzá. Kiderült, hogy igazam volt. Pedig nem volt buzis, olyan volt, mint bármelyik átlag pasi, mély hangú, nem tette a lábát sem keresztbe, nem affektált. Többet nem írtam neki, ő sem nekem. Amikor találkoztunk, odaköszöntem neki, majd látványosan hátat fordítottam. Ő értetlenül fogadta mindezt, de nem adtam rá magyarázatot. Az zavart, hogy minden átmenet nélkül, egyszer csak ott volt a tény. És az is zavar, hogy nem szólt az elején. Vagy egyszerűen megszokta, hogy a lányok vele barátkoznak? Vagy azt hitte, már tudom? Egyszer odaült mellém és kérdezte, mi bajom, miért nézek át rajta. Elmondtam neki, amit megtudtam. Azt mondta, hogy „ja, azt hittem világos”. Azt mondtam, hogy sajnálom őt. Erre ő: „mit sajnálsz, úgy beszélsz, mintha ez valami betegség lenne.” Azt már nem akartam mondani, hogy igazából úgy értettem, hogy kár érte, mert bóknak szántam volna, mégis sértés lett volna. Jó, hogy tudtam hallgatni. Ennyi voltam. Üdv: Kriszti
