„Ahogy megérkeztem, bekapcsoltam a laptopot és már olvastam a levelét. Az eufóriából nagyon gyorsan lett mély szomorúság” - mai posztolónk szakít a pasijával, aki hiába küld már neki csokit meg virágcsokrot, úgyis a hátsó ülésen végzi mind. Új jelölt kerül a képbe, az ex pedig pedálozik, hogy visszahódítsa a nőjét. Megpróbálja magát visszakönyörögni, de nem sikerül neki, mert a lány teste-lelke már egy új pasié, akiért úgy rajong, mintha megigézték volna. Most megtudhatod, milyen az, amikor a hitelek közétek állnak.
A mi történetünk nem egy egyszerű eset, bár biztos mindenki ezt gondolja a saját életéről. 2009 tavaszán éppen szakításban voltam az akkori vőlegényemmel. Sajnos azelőtt 3 évvel meggondolatlanul és piszok fiatalon igent mondtam egy olyan embernek, akinek nem kellett volna. Én már 2008 nyár elején tudtam, hogy nem fogok vele oltár elé állni, de ezt csak egy jó félévvel később, idegroncsként lefogyva tudtam megmondani neki, ráadásul a névnapján. Nem terveztem meg előre, nem volt bennem semmi dac, csak éppen akkor és ott tört ki belőlem és egy olyan megkönnyebbülést adott, mint még soha semmi. Megcsaltam? Igen, nem is egyszer, de egy fikarcnyi megbánást sem éreztem miatta, mert már nem szerettem, nem is érdekelt, csak azt akartam, hogy menjen el.
Persze, volt ott minden, könyörgés, vagdalózás, fenyegetés, de nem engedtem. Boldog voltam, hogy végre szabad vagyok. Az egyetemi éveim végén jártam, fiatal voltam és élveztem, hogy tetszem másoknak is. Persze, próbálkozott: virágcsokrot küldött, cd-t, követett, ha mentem valahová, stb. Volt, hogy részegen felhívott (ami nem volt nála ritka, mármint, hogy a pohár fenekére nézett, persze csak „buliból”), de egyre többször jelent meg és próbált a lelkiismeretemre hatni, hogy nincs hova mennie, a kocsijában él, a munkahelyén zuhanyozik, stb. Egy ideig nem tudott meghatni…
Abban az időben regisztráltam egy társkeresőre, de semmi más nem volt bennem, csak a kíváncsiság. Egyik délelőtt, a társkeresőn böngészve megpillantottam egy képet. Elmondani nem tudtom, mit éreztem, csak azt tudom, hogy tudtam, hogy ha nem írok neki, akkor valamiről/ valakiről lemaradok. Elmentem az egyetemre, de egész nap arra vártam, mikor mehetek gépközelbe, hogy lássam írt-e, és írt… Váltottunk pár levelet, majd megadtuk egymásnak az msn címünket és folytattuk ott, majd pár nappal később telefonszámot cseréltünk. Semmi mást nem tudtunk egymásról, csak azt, hogy Ő a fővárosban, én vidéken, és hogy órákat tudunk telefonálni. Ez így ment hetekig, amíg végül meg nem beszéltük, hogy találkozunk.
Úgy volt, hogy ő lejön hozzám vidékre és én meg megszervezem a programot. Nagyon izgatott voltam. A nagy találkozás napján felhívott és elmondta, hogy a munkája miatt nem tud jönni, de majd a hétvége felé megpróbál elszabadulni, de később azt is lemondta. Nagyon csalódott voltam, mert már akkor megszerettem, pedig akkor még nem láttam, csak fényképen, de tudtam, hogy ő kell nekem. Megkértem, hogy ne hívjuk egymást és ne írjunk egymásnak. Nehéz volt. Még aznap jelentkezett az ex, hogy tényleg nincs hol laknia. Befogadtam, de kikötésem volt, hogy 2 héten belül albérletet kell keresnie, különben megy az utcára. Azt hitte, nyert ügye van, próbálkozott nálam, de nem jött neki össze. A szívem addigra másé volt. Egyik nap nem bírtam tovább és ovis módjára írtam Albertnek (hívjuk így) egy sms-t, de hogy ne legyen olyan direkt, úgy tettem, mintha nem is neki címeztem volna. 2 perc múlva már ott is volt a válasz. A fellegekben jártam és végig sms-eztük az estét. Végül megbeszéltük, hogy találkozzunk félúton egy másik városban.Így is történt. Amikor megláttam még nem tűnt fel, csak amikor beültünk egy kávézóba. Az én hercegem egész idő alatt nem szólt egy kukkot sem, úgy kellett kihúzni belőle minden szót. Nem értettem miért viselkedik így, hiszen olyan sokat beszéltünk addig, nevettünk és akkor ott semmi, sőt majd hogy nem egy taplót láttam benne. Na nem kellett több, annak a randinak hamar véget vetettünk. Én csalódottan indultam haza, és még út közben megírtam neki, hogy akkor inkább hagyjuk…
Letelt a két hét, az exem nem akart mozdulni, jött az újabb sírás, de hajthatatlan voltam, mennie kellett. Aznap délután Albert írt, hogy szerdán jön, ismételjük meg a randit, hátha. Mondtam magamban, egye fene, veszíteni már nem veszíthetek semmit. Eljött a szerda és tőle ismét csak egy hívás jött. Nagyon szomorú volt a hangja és távolságtartó. Nem mondta meg mi a baj, mindig csak azt mondta, hogy az ő munkája ilyen, nem tud jönni…. mondtam neki, hogy ha nem jön ő akkor megyek én, mert ez nem állapot. Felmegyek hozzá, de a programot ő szervezi.Alig vártam a hétvégét, suli után pattantam az autóba és indultam. Csakhogy jött egy hívás az ex-től. Menjek a munkahelyéhez, mert fontos. Elmentem - egy doboz csokival és egy virággal várt. Meg akart köszönteni névnapomon. Szuper, mondtam is magamban… elmondtam neki, hogy ettől a virágtól és a csokitól nem fog rendbe jönni köztünk semmi. Van az a pont, amikor az ember már nem tudja türtőztetni magát. Na, én elértem azt. A virágot és a csokit hozzám vágta, én pedig fogtam, bedobtam a hátsó ülésre és mentem Pestre.
Addig egyedül még nem voltam a fővárosban, így ahogy a határába értem hívtam is a hercegemet. Hamar megtaláltam és onnantól kezdve az övé voltam. Nem is hasonlított ahhoz az emberhez, akivel azelőtt találkoztam. Mosolygott, be nem állt a szája, beleesetem, végleg. Elvitt vacsizni. Volt ott gyertyafény és minden ami kell a romantikához. Vacsi után elmentünk sétálni, nagyon kis ügyetlenek voltunk. Annyira lehetett érezni a zsizsegést, a kölcsönös vonzalmat, de akkor sem mertünk egymáshoz érni. Találtunk egy padot, ahol végül elcsattant az első csók. Életem legjobb és legizgatóbb csókja volt. Amíg élek nem felejtem el. Későre járt és nekem még egy másik városba - ahol a szüleim laknak - kellett mennem. Így lassan elköszöntünk egymástól. A fellegekben jártam. Tudtam, hogy ez a SZERELEM.Még párszor mentem én, majd jött ő, de egyik alkalommal elmondta, hogy 2 hétre el kell utaznia Németországba. Éreztem, hogy nehéz lesz, de nem tudtam mit tenni. Azt mondta, hogy kint él egy rokona, akihez kiviszi az Édesanyját, mert a rokon nagyon beteg. Nem tudtam lebeszélni, arról, hogy elmenjen. Megígérte, hogy minden egyes nap írni fog e-mailt, és felhív.
1 nappal az indulásuk után mentem a szüleimhez, izgatott voltam, mert kaptam az smst, hogy megérkeztek és hogy írt levelet. Onnantól kezdve nem volt nekem se ember, se Isten, tapostam a gázt, ahogy a csövön kifért. Ahogy megérkeztem, bekapcsoltam a laptopot és már olvastam a levelét. Az eufóriából nagyon gyorsan lett mély szomorúság.Leírta, hogy rettenetesen érzi magát, de nem tud tovább hazudni. Elmondta, hogy Dániába ment, idénymunkára. Elmondta, hogy eszméletlen hitelei vannak, amiket a fizetéséből, már nem győz fizetni és hogy ezt ki kell pótolja. Egyből tiszta lett minden. Hiszen nem a munkája miatt nem tudott lejönni hozzám, hanem azért, mert nem volt már rá pénze és Ő ezt szégyellte. Mire a levél végére értem potyogtak a könnyeim. Visszaírtam neki , hogy nem az fáj a legjobban, hogy hazudott, hanem az, hogy olyan embernek tart, aki előtt szégyellte a helyzetét. Megígértem neki, hogy megvárom.
Így is lett. Nagyon lassan teltek a napok, de mindennap beszéltünk valamilyen formában. Megbeszéltük, hogy amikor ő hazajön, én ott fogom várni a kapuban. Úgy történt. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. Eldöntöttük, hogy nem engedjük el egymást és mindent megbeszéltünk. Még abban az évben karácsonykor megkérte a kezemet és azt következő év őszén meg volt a lagzi. Hihetetlenül szeretjük egymást azóta is. Azt már tudom, hogy nincs olyan dolog a halálon kívül, ami elválaszthatna minket egymástól.
