Sziasztok! Egy korábbi poszt másik oldalát szeretném megvilágítani. A pasi azon kesergett, hogy a felesége 34 évesen már nem akar gyereket vállalni. Ugyanez történt meg velem is pár éve, csak én voltam a feleség. Az exférjemmel összesen hat évig tartott a kapcsolatom. Ebből az utolsó három évet házasságban éltük le. Amikor megkérte a kezem, még korainak tartotta a gyerekvállalást. Amikor elváltunk, én már későinek. Valójában semmi nagy dráma nem történt, csak annyi, hogy nem akartam még egy gyereket bevállalni a férjem mellé. Ő ugyanis meglehetősen gyerekes lelkületű.

Reggel én ébresztettem. Készítettem reggelit, bevetettem az ágyat, megetettem a macskát, kitettem a szemetet. Ő meg kitámolygott a fürdőből: "Mit vegyek feeeel?" Megnéztem az időjárás előrejelzést, és elmondtam, mit kéne felvennie. Munkába indulás előtt elmosogattam, ebédet csomagoltam mindkettőnknek. Este, amikor hazaértem, egyik nap mostam, másnap takarítottam, harmadnap... nem tudom, akármit, mielőtt elkészítettem a vacsorát. Ő hazajött, leült a számítógép elé és játszott, amíg én ezeket elvégeztem. Utána megvacsoráztunk, elmosogattam, és jöhetett a mozi/színház/barátok/klub. Ami éppen akadt, vagy egyszerűen csak bebújtunk a takaró alá TV-zni. Csakhogy én sokszor fáradt voltam, ő meg nyafogott, hogy még nem álmos, ne aludjunk még. Aztán egy nap elém állt, diadalmas arccal, hogy ő készen áll az apaságra, csináljunk gyereket. Azt hiszem, abban a pillanatban világosodtam meg. Addig arra vártam, hogy ezt bejelentse végre, és nekikezdhessünk a családalapításnak. De amint ezek a szavak elhagyták a száját, nem éreztem mást, csak kétségbeesést. Egy gyerek? Alig bírok a házimunkával. Így is mindig fáradt vagyok! Egy gyerek? Ahhoz segítség kell, és nekem nincs. Pár percig levegőt se kaptam, aztán leültünk megbeszélni. Elmondtam, hogy egy gyerek sok gonddal jár, és neki sokat kell majd segítenie a ház körül. Kifakadt, hogy mit nyavalygok, alig csinálok itthon valamit, ez egy kicsi lakás, nincs is vele sok munka. Nincs. Neki. Egyenként felsoroltam, mit szoktam csinálni, ő pedig mindegyikre rávágta: "Mosni? Az nem fárasztó! Csak beteszed a gépbe. Mi azon olyan kimerítő?" Ugyanígy a kiterítéssel, a portörléssel, a porszívózással, a mosogatással, a főzéssel, mindennel. Türelmesen végighallgattam, majd közöltem vele, hogy igen, ezek egyenként nem fárasztóak, de nekem a legtöbbjét egy nap alatt kell elvégezni, bizonyos változókkal. Végül arra a gyerekes megoldásra jutottunk, hogy cseréljünk egy hétre szerepet. Ugye nem kell ecsetelnem, mi lett a vége? "Jaaaj, nemáááár, segíthetnél egy kicsit! Ez olyan nagy kérés? Csak ülsz a TV előtt egész nap!" Hát igen. Ettől függetlenül később mindent ugyanúgy elvárt tőlem, ahogy a szerepcserés hét előtt. Hónapokig veszekedtünk. Aztán elváltunk. Az ok: nem akartam tőle gyereket. Eltelt egy év, találkoztam valakivel. És most látom csak, mekkora hiba volt a házasságom. Nem, nem az exférjem a hibás. Én voltam az, aki kérés nélkül mindent a segge alá tett. Aztán csodálkoztam, hogy hozzászokott, és alapkövetelménynek gondolta, én meg szégyelltem segítséget kérni. A mostani páromtól gyakran hallom: "Miért akarsz mindig mindent egyedül megoldani? Itt vagyok, segítek!". És tényleg. Kiveszi a kezemből a mosott ruhát, hogy ne kelljen a szárítóig cipelnem. Elmosogat vacsora után, sőt, segít megfőzni. És még sorolhatnám. Olyan apróságok ezek, amik hiányoztak az életemből, csak nem tudtam róla. Így már bele mernék vágni a gyerekvállalásba. Talán a korábbi poszt szerzője is azt hiszi, minden rendben a kapcsolatával, és nem veszi észre, hogy a felesége mennyit vállal. Talán ha erről is beszélnének, nem csak a korukról meg az anyagi helyzetükről, előrébb jutnának. Üdv! R.