Sziasztok! Karácsony előtt küldtem egy posztot, amiben egy huszonéves párocskáról írtam, meg a saját szánalmas magányomról. Elolvastam a kommenteket, és valami szöget ütött a fejembe. Valaki azt írta, szólítsam meg a lányt, hátha eljön velem egy körre, és akkor majd megnyugszom, hogy nem is olyan nagy ez a szerelem. Sokat gondolkodtam, és a hét elején úgy döntöttem, üsse kő, megpróbálom. Ezúton szeretném megköszönni a véleményeket, amik életem legnagyobb hülyeségébe hajszoltak bele. Biztosan szeretnének a kommentelők kárörvendeni egy kicsit, úgyhogy elmesélem, mi történt (hátha kiposztolják, és akkor az lesz a második legnagyobb hülyeség, hogy megírtam).

Szokásos módon indult a reggel, bár a párocska egy kicsit késett, elszalasztottam 2-3 buszt, de megvártam őket. Szerelmes pillantások, búcsúcsók, integetés. Amikor elindult a busz, egy pasi odanyújtotta a lánynak a jegyét, hogy érvényesítse. Amikor visszakapta, megköszönte, a lány pedig olyan kedvesen és aranyosan mondta „Igazán semmiség!”, hogy nem csak a jegyes pasi, de én is majdnem elolvadtam. Úgy éreztem, ez az én napom, a szegény kis megállóban maradt barátnak befellegzett. Igyekeztem a lány közelébe kerülni, de megcsörrent a telefonja. Először azt hittem, gyereke van, úgy szólt bele, meg kicsi szívemezett végig, de a téma munka volt. Hallgattam, és arra gondoltam, bárcsak én lennék a kicsi szíve helyében. Végre letette, de nem tudtam átvágni magam a tömegen. Minden megállóban le-fel szálltunk, egyre messzebb került tőlem. Amikor pedig végre mellé furakodtam, megint telefonálni kezdett. Észre sem vettem, hogy nekem már rég le kellett volna szállnom, csak akkor döbbentem rá, amikor már késő volt. Minden mindegy alapon majd az utcán szólítom meg. Olyan kedves és közvetlen volt az idegenekkel, és annyira aranyosan csevegett a telefonba annak a munkatársnak (vagy kinek), hogy azt gondoltam, nagyot már nem bukhatok. Hosszan utaztunk, volt időm megtervezni, mit mondok majd neki. Amikor leszállt, utánaléptem, de csak egy helloig jutottam. Nem volt egyedül. Egy idősebb nő volt vele, és valami idegen nyelven sürgette, hogy induljanak már. Nem tudom, a nő ott várta, vagy a buszon találkoztak, de annyira meglepődtem, hogy teljesen lefagytam. Pedig már a kapujában voltam az ismerkedésnek, és biztosan szimpatikusnak talált, mert mosolygott rám. Nálam viszont valami bekattant, elfordultam, és az első szembejövő járókelőtől megkérdeztem, hol van xy utca. A lány és a nő elindultak, én meg teljesen megszégyenülve, mint egy kisiskolás bámultam utánuk. Ez az egy esélyem volt, legközelebb felismer. Hogy lehettem ekkora hülye? Mit mászkálok én más csaja után? Ebből a szempontból az itt kapott tanács tökéletesen bevált. Kijózanodtam. Már nem irigylem a srácot a buszmegállóban. Ja, és jól elkéstem aznap. A nőkkel csak baj van, ez a konklúzió, amit levontam. Kinek kell meghitt kapcsolat? Jut, ami jut, nem kell pedálozni.