Tisztelt blog és kedves Hozzászólók! 29 éves nő vagyok, a párommal 5 éve vagyunk együtt, ő 32 éves. Egy döntés előtt állok… és a problémám kicsit összetett, (talán emiatt lehetne megoldani egy rövid, de fájdalmas lépéssel). Úgy egy éve már ő is tudja, hogy az orvos szerint 80 %, hogy nem lehet gyerekem. Amint megtudtam, még aznap elmondtam neki, hiszen joga van tudni. Ugyanis ő nagyon szeretne már gyereket… ahogy én is, ezért mentem kivizsgáltatni magam, mert a rengeteg próbálkozás mind eredménytelen maradt. Ezután magamba süllyedtem, magamat okoltam, hiszen miattam nem lehet gyerekünk… és attól is féltem, hogy elhagy.

Ő látszólag beletörődött a helyzetbe, ami szintén nem jó. Persze, ott a remény, hogy egyszer csak sikerül, mert a 80% az ugye nem 100, tehát csekély reményt adó. De nem akarom őt bizonytalanságban tartani. Ha előállna azzal, hogy ő mindenképpen szeretne gyereket és emiatt hagy el, én megérteném, és elviselném valahogy, de fájna. Tavaly, a két ünnep között elmentünk két napra egy kis panzióba. Az ő ötlete volt. Úgy éreztem, az egészet azért csinálta, hogy végre olyan körülményeket teremtsen, amikor kiszakadunk az otthoni környezetből, nem szól a telefon, nem jönnek át a barátok és nem kell még az ünnepek alatt is a hazahozott munkát macerálni. Hát, az alkalom adott volt: én elmondtam neki, hogy engem legalább annyira elszomorít a kiszámíthatatlanság, mint őt, és nincs jogom bizonytalanságban tartani, ha tényleg szeretem… és ha akarja, véget vethetünk a kapcsolatnak. Nem ezt várta, megrázta a vallomásom, azt hitte, a gyerektéma csak ürügy és valójában csak így akarok szakítani vele. De elmondtam, hogy nem, még mindig szeretem, nem akarom elhagyni… De mi van akkor, ha soha nem lehet gyerekem? Nem foszthatom meg az utódnemzés jogától, az nem lenne tisztességes. Visszaélni a megértésével és a szeretetével, szintén nem lenne az. És most itt tartunk. Várunk, próbálkozunk… és az orvostudomány is felkínál még néhány módszert.