„A lányt véletlenül teherbe ejtette. A pasim megijedt és minden kapcsolatot megszakított vele: át is helyeztette magát egy másik raktárba” – a buta félrelépésekre egy újabb példa a mai adag: posztolónkat kétszer is megcsalta a pasija, ám ő csak a második után lép le, mert az már annyira durva, amit lehetetlen elnézni. Becsúszik egy gyerek. A pasi struccpolitikát gyakorol, és ha elfogy a pelenka-pénz, az apukáját szipolyozza.
Mivel ilyen szép márciusi nap van, és időm is van, leírnám az én sztorimat. Egyébként akkor is tavasz volt, nagyjából ilyen tájt, amikor minden kiderült és leléptem. Kb. 2,5 évig voltam együtt egy fiúval, akkor ő 26 volt, én 25. Amikor először megcsalt, még nem léptem le, kidumálta magát és én megbocsátottam neki. Arról az esetről nem is írnék. Amiről most szó lesz, az a második eset, ugyanis igen durva húzás. Ha nem lettem volna benne a sztoriban, én is hahotáznék rajta, de hát, benne voltam… Tapasztalatom szerint a pasik inkább hajlamosak a félrelépésre, mint a nők. Női trófeavadászról még nem hallottam (persze, biztos van). Amit megállapítottam: ha egyszer megcsaltak, lehet baleset, előfordul... de ha kétszer, akkor az már a te hibád is… hogy nem húztál el legelőször.
Nekem nagyon megalázó volt, hogy kétszer néztek hülyének. Szóval, az akkori barátom nem volt éppen észlény, egyszerű kétkezi munkásember volt, dobozból ki, dobozba be, egész nap… De kedves volt és figyelmes, (hogy ne csak szapuljam) és az ágyban nem volt rá semmi panasz. Na, történt egyszer, hogy titokban összejött egy kolléganővel. (Minderről később, az apja által értesültem). Egyébként ez az új kapcsolata, az első félrelépésétől számítva, csak pár hónapnyira volt. A rövid kapcsolat során ezt a lányt véletlenül teherbe ejtette. Amikor erről a nő tájékoztatta, a pasim megijedt és minden kapcsolatot megszakított vele: át is helyeztette magát egy másik raktárba, és azt hitte, nem találkozik majd vele többet. Megpróbált nem tudomást venni a történtekről, struccpolitika - tudta, hogy nagy-nagy hülyeséget csinált és lebénult... Ez idő alatt velem gyanúsan kedves volt. Azt hitte, így majd mindenki boldog lesz és ő most nagyon megoldotta a problémát. Nem is jelentkezett a csaj… Aztán megjelent: egy szép nap a lány felcsöngetett a fiú apjához, hogy „meghozta az unokát…” És én ez után tudtam meg az egész történetet, az apjától. Hogy milyen módon, abba most nem mennék bele nagyon, de elég zivataros volt az is, elég annyi, hogy az apja azért nem szólt nekem az új csajról, mert a pasim azt mondta neki, hogy már rég szakított velem és tudta, nem fogom felhívni (nem tudtam az új számát), se 100 km-t autózni hozzá. Ezek után felhívott... Elmondta, hogy az a lány elég közönséges jelenség volt, és amikor a fia egyszer-kétszer felhozta, érezte is rajta, hogy ez amolyan bajkeverő-féle, ezzel még gondok lesznek. A pasim még aznap vallott: este csomagoltam és eljöttem. Hívott, felvettem, megint hazudott, röhögtem, leraktam. Ennyi volt. De ami a legszemetebb az egészben: Az apja állandóan mondta neki, hogy oké, ő elfogadja, ha már így alakult, de ne költözzön össze azzal a lánnyal. Erre a fia kioktatta, hogy ne foglalkozzon vele, ne szóljon bele, innentől majd megoldja. (Ahogy eddig). Az apa úgy volt vele, hogy hát, ha már megesett és így alakultak a dolgok, nincs mit tenni. Végül is az unokája a jövevény (akit nem nevezünk balesetnek, mert csúnya szó), és a csaj is durcás volt, hogy nehogy már egyedül kelljen felnevelnie. Jól van, mondja az apa, megoldjuk valahogy, talán nem megyünk még tönkre anyagilag egy gyerekkel. Be is költözött az exemhez. A pénz kellett, ám a fiút elküldték a munkahelyéről. Amikor együtt voltunk, akkor sem volt mintamunkaerő. Hát, elkezdték módszeresen az apát szipolyozni - ha nincs pénzük, mindketten kicsit felemelik a hangjukat, vagy sírnak és az apa ad. A mai napig tartom a kapcsolatot az apjával, innen tudok mindent. Most már valamelyest normalizálódott a helyzet: a pasit felvették valahova, a gyerek növöget, és nem szipolyozzák már az öreget. Én az egész történetből csak az exem apját sajnálom… és persze a kisgyereket. Köszönöm: Sz. J.
