A srácnak semmi hibája nincs a féltékenykedésen kívül, de még azt is duzzogással és hallgatással reagálja le. Amikor egy buliban meglátja, hogy a barátnőjét éppen lekapni készül az exe, olyan dózisban részesül, hogy a mai napig képtelen feldolgozni.
Bedobnám magam én is a közösbe. A történet akkor indul, amikor az akkori barátommal tavaly novemberben szétmentünk. Nekem egy jó darabig nem volt senkim, nem is szerettem volna, fájt a múlt, és egy kis időt is akartam adni magamnak, hogy átgondoljam, merre tovább. Egyébként a szakításunk részben a párom miatt történt, ugyanis egyre többet veszekedett velem semmiségekért, és néha komolyan tartottam tőle, hogy egyszer lekever egy pofont – de ilyen sohasem történt szerencsére. A novemberi szakítást követően egy darabig még tartottuk a kapcsolatot, ami végül megszakadt, egészen mostanáig nem is hallottam felőle.
Május óta van egy új barátom. Kedves, odaadó, (majdnem) minden szép és jó. Eleinte nem hittem volna, hogy összejövünk, mert elég lassan haladtunk, de ma már olyan szinten tart a kapcsolatunk, hogy a páromnak nevezem őt. Nagyon jó vele, jó hozzábújni, nevetni vele, hagyni, hogy átöleljen… Ha rám néz, néha el tudnék olvadni, sajnálom, így érzek most : ). Neki teljesen át tudom adni magam. Ugye, ha valami túl szép, akkor ott valami bibi is van. Hát, ő rettenetesen féltékeny. És nem az a tányérdobálós fajta, hanem a csöndes (ami szerintem rosszabb) amikor nem tudni, mi baja, csak hallgat, duzzog. Kérdezem, mi bántja, azt mondja, semmi… Cseng a telefon, túl sokáig beszélek, kérdi: ki volt az? Elmondom. Nincsenek titkaim előtte. Ha a munkahelyemről hirtelen behívnak, kérdi, hova megyek, meddig maradok… Meglát egy sráccal az utcán, aki egy régi osztálytársam, azonnal faggat, ki volt ez, és mit akart. Azért ez már több, mint egészséges féltékenység, úgy gondolom. Mert a féltékenység szerintem nem csak a birtoklásról, hanem arról is szól, hogy valaki nagyon fontos neked. És az is sokat számít, hogy ki, hogyan reagálja le. Pár hete elmentünk egy buliba, ott csak engem ismertek, így a barátomat be kellett mutatni mindenkinek. És hát az exem is jelen volt, már akkor sem szomjasan. Olyannyira, hogy amikor meglátott, simán odalépett és megpróbált szájon csókolni. Én nem hagytam, azt mondtam neki „annak már vége”. Mire ő, jó hangosan: „minek van vége??” A párom ezalatt végig mögöttem volt, és csak nézett. Látta ezt a hülye jelenetet, amit levágott. Ez kellett még… Nem mutattam be őt az exemnek, az hiányzott volna még. Onnantól egy perc nyugtom nem volt abban a buliban. Hamar le is léptünk. Megint jött a hallgatás, duzzogás. Csak az a baj, hogy ez nem múlt el fél nap alatt, mint a többi, hanem még most is tart. Ilyen dózisban még nem kapta a féltékenykedni valót, és minden győzködésem ellenére, nehezen is emészti meg. Fárasztó ez a tulajdonsága, de fájna emiatt elvesztenem őt.
