A pasi igazi rinyagép, a barátnője pedig szivacsként szívja magába a problémáit. Érzékenysége ellen nem sokat tud tenni, hiszen ilyen a természete, és képtelen empátia nélkül élni… Most egy év távlatából mérlegeli azt, hogy lehet-e közös jövőjük, illetve, mennyit bír még elviselni ebből a pasiból.
Egy éve vagyok együtt a barátommal, ő 32 éves, én 28. A kapcsolat elején (tudom, hogy csak 1 évről beszélek, de az én rendszeremben ez még frissnek mondható, 1 év nem nagy táv) egészen 3 hétig abban a hitben voltam, hogy ő életem pasija, megtaláltam, és végre. Szerencsésnek éreztem magam. Fél éve összeköltöztünk, vagyis inkább én költöztem hozzá. Egy légtér, két ember, egy akarat - így foglalhatnám össze a jelenlegi helyzetet. Ő nagyon sokat panaszkodik, főleg a szüleiről, a munkahelyéről, de a politikáról is… és mivel én elég érzékeny és empatikus vagyok, gyakran kapom magam azon, hogy elkezdem átvenni a hangulatát, átragad rám, és az ő válláról leemelek némi súlyt, átveszem és onnantól kezdve mindaz engem is nyomaszt, és cipelem magammal. Gyakran veszem észre azt is, hogy az ő problémáin rágódom a sajátom helyett.
Én olyan természetű vagyok, hogyha figyelmet követelnek tőlem, akkor nem hogy bezárkóznék, ellenkezőleg, ha valakiből jönnek a gondok, akkor nem tudok nem együtt érezni vele. A barátnőimmel, az ismerőseimmel, a kollégáimmal is így vagyok. Ha éppen nem vagyunk együtt, felhív a párom és úgy panaszkodik. Van, hogy napi négy alkalommal csörög a telefon, nem is a mobil, hanem a munkahelyi vonalas, (már bánom, hogy megadtam neki) és a sok sugdolózó beszélgetés, amit vele folytatok hülyeségekről, már nem egyszer keltette fel a kollégák kíváncsiságát. Megnyugtatom és megvigasztalom, negyedórán át, ha nem érti huszadjára sem, akkor tovább is. Világossá vált, hogy eltűnt a privát szférám… Kicsit frusztrált lettem, próbáltam megteremteni a szűkös kis lakásban a saját birodalmam, néha szabályosan menekültem előle, már csak akkor beszéltem vele, ha nekem kedvem volt. Persze ő nem bántásból önti rám a dolgait, hanem mert ilyen, ő ezzel nem akar rosszat, de tudtán kívül mindez nekem nagyon rosszul esik. Ha néha betelik a pohár, és kiborulok, jönnek a szemrehányásai. Tudom, hogy nem kötelező meghallgatnom őt, de a párja vagyok, nem menekülhetek el előle a másik szobába… Vele maradok, meghallgatom, segítek, ha tudok. És ez is az én döntésem, szeretem őt, mindezek ellenére. Az eddig eltöltött egy év olyan gyorsan telt el, alig vettük észre – most mérlegelek. Hogyan változtassam meg, egyáltalán nekem kell-e? Mi a legrosszabb és mi a legjobb döntés a jövőnkre nézve?
