„Egyre közelebb kerültünk, végül összeértünk és tartott vagy két órán keresztül. Nem kétséges, hogy én ittas voltam, ő pedig részeg, de nem számított” – minden szépnek tűnik, egészen a következő gólyatáborig, ahol a húsbolt újra nyitva, a lány pedig horogra akaszt egy díszhímet. Levélírónk akkor ébred rá, mennyire félreértette szíve hölgyét, amikor a lány a villamoson 30 centi távolságból sem ismeri fel őt.
Történetemnek az a tanulsága, hogy soha nem lehet megismerni a másikat. Szerencsés esetben jól tud működni egymás mellett az egymásról elképzelt képünk. Ha ezt megfelelőnek tartjuk kölcsönösen, az segít az egymás mellett éléshez. Ha viszont ez bármelyik oldalról is csorbul, borul az egész. Tipikus kezdet, bár atipikus elindulás. Kollégiumi gólyatábor, én idomár, ő gólya. Nagy bulik, meleg, bikinik, tomboló hormonok. Csak épp nem tűnik fel nekem, én sem neki. Túl nagy a húsbolt, mindenki a javát akarja, nem a fasírtnak valót. Pedig beszélgettünk is a medencében (persze, hogy a melletted lévő igen „tehetséges” barátnő miatt). És még fényképet is csináltam róla, de csak mert dokumentáltam a szerepléseket.
Aztán eltelt három-négy hét, a húsbolt bezárt, én nekem koncz sem maradt. Jött egy utóbuli, ahol abban reménykedtem, hogy legalább egy utolsó szelet a jobb falatokból (akinek volt otthon barátja, meg az összes szépfiú nyomult rá) velünk tart és hátha meglátja a külső mögött a csillogó és nemes, mindazonáltal forró vérű szerető csiszolatlan gyémántját. A kiszemelt nem jött el, és már én sem tudom miért mentem el az istenháta-mögötti parkban rendezett nyesedékhús vérengzésre. Ezt szinte szó szerint lehet értelmezni, mert lányok közül tényleg azok mentek el, akiknek nem sikerült a gólyatáborban kapcsolatra találni. A felsőbb éves srácok közül (90% tesi szakos), pedig azok, akik aznap este dugni akartak mindenféle minőségi megfontolás nélkül. Én pedig számítástechnika szakos voltam, közel 10 kiló felesleggel, ami krumpliszsák alkattal és már akkor is kopaszodó okostojás fejjel járt együtt.
Emlékszem mennyire nem jött be a buli. Egy számtech-tesi szakos haverral (szerintem ő beszélt rá az egészre) ki is mentünk a kisboltba normális és olcsóbb piáért. És itt futottunk bele a két kisgólyába a bolt előtti padon, akikkel anno a medencében beszélgettem. Ők valami sherryvel bódultak. Újra bemutatkozás után felbátorodva és lelkesülve visszatértünk a buliba. Zoli haverom a „tehetségessel” próbált valamire jutni, én pedig Ővele kerültem igen csak sekélyes beszélgetésbe. Leginkább azért mert nem igazán voltam senkire hangolva a belső kudarc érzete miatt. Csak az Ő későbbi elbeszéléséből tudom: azzal kezdődött a kommunikációnk, megkérdezte hogy szeretem a rockzenét. Én pedig a lehető legkörülményesebben, érthetetlenül és semmitmondóan válaszoltam. De elkezdődött a társalgás, aztán hamarosan rövidek érkeztek, én tequiláztam, a többiek hol velem tartottak, hol más idegsejtölőt próbáltak ki. Pár kör után táncolni mentünk. Én leszakadtam tőlük. Próbáltam kizárni a korábbi kudarcok érzését és a zenével feldobni magam. Közben figyeltem, hátha mégis feltűnik valaki a gólyatábor szépségei közül. Ez utóbbi nem jött be, de a zenére ellazultam, csak a tánc mozgatott, és visszakerültem a többiekhez. Már nem érdekelt más, csak hogy minél inkább a zenére forduljak, hogy jól érezzem magam. És akkor tűnt fel, hogy ő folyton engem néz.
Innentől csak az ösztöneim vezéreltek. Egyre közelebb kerültünk, végül összeértünk és tartott vagy két órán keresztül. Nem kétséges, hogy én ittas voltam, ő pedig részeg, de nem számított. Észrevett engem és ez teljesen elvarázsolt. Hazafele igen hideg volt, ő fehér steppelt kabátban didergett, míg nekem folyamatosan be nem állt a szám. Beszéltem én mindenről, még a közelben élő utált nagy-nagynénémről és a nála átvészelt évszázad viharáról is.És az is megvan, hogy másnap mennyire megleptem, amikor a koliajtón kopogtatva üdvözöltem. Sosem gondolta volna, hogy újra megkeresem. Pedig egy emelet különbséggel laktunk. Elkezdődött valami, ami majdnem egy évig tartott. Mindezt azért írtam csak le, mert ez talán mutatja mennyire fontos volt nekem.
Megtudtam, hogy imádja az angol focit, a rockpunkot, nem rajong a sci-fiért, jól beszél németül, járt Londonban amit egy Telly Savalas-os fénykép is bizonyít. Jobban szereti a bort a sörnél, szereti David Grayt és Johny Casht az angoltanára után. Megismertem a családját az unokatestvéreivel, nagymamával együtt. Tudtam, hogy vonzódott a keleti kultúrák felé. Amíg együtt voltunk én irányítottam. Az én zenémet hallgattuk, az én filmjeimet néztük, az én fesztiválomra mentünk el. Minden a saját vágyaimon és céljaimon keresztül történt. Ebben láttam őt is, akit csak mellékszereplőnek használtam a nekem „tökéletesen” megfelelő kapcsolatban.Jött egy nyár megint, egy külön út külföldön a részéről, ahol történt pár dolog, amiről beszélni szeretett volna velem. De előtte még elmentünk - most már mind ketten idomárként - a gólyatáborba. Ott pedig a húsbolt megint csábító volt. Nekem megint nem volt szerencsém (és igen, még együtt voltunk, de ugye a fránya magabiztosság a megszokottság mellett), míg ő horogra ejtett egy díszhímet, vagy fordítva, így a fontos dolog megbeszélése örökre elmaradt. A srác nem azért volt fontos, mert akkora szerelem volt (bár a láng tényleg fényesen lobbant), hanem mert elindította az elszakadást a korlátozástól, amit én jelentettem a világában. Én összetörtem, mert annyira a rá és a kapcsolatunkra épített képre alapoztam az életemet, énemet, anélkül, hogy tudatosult volna bennem.
És fél év után tényleg kiderült, mennyire nem ismertem, amikor a villamoson nem ismert fel 30 centi távolságból 3 percen keresztül bámulva egymást. És még mindig egy kollégiumban laktunk egy szint különbséggel egy éven át.Ma már tudom. Kár is volt próbálkoznom bármivel is.
Számított valaki, aki sosem létezett. Csak a fantáziám látta, még ha húsvér emberre is irányult. Emiatt láttam tökéletesnek őt, ami mindent felülír. Ez hát a szerelem és ezért veszélyes dolog. ”Szerencsés esetben jól tud működni egymás mellett az egymásról elképzelt képünk”. Nekem ez majdnem egy évig tartott, ami épp ma kezdődött. 10 évvel ezelőtt. Azóta 15 kilóval vagyok súlyosabb a kelleténél, még mindig körülményesen és sokat beszélek (írok). Már nem kopaszodom tovább a semminél, és ajtónyitásból–bőröndcipelésből élek legújabban. Szerencsére külföldön. Volt pár kapcsolatom is, de egyiket sem tudtam tökéletesnek látni. Ám mindenkivel tartom a kapcsolatot. Kivéve vele. Talán mert már nem fantáziálok.