„Sokáig azt hittem, nem érdekel a szex sem. A gimiben sem voltam a lányok kedvence, inkább röhögtek rajtam, mintsem közeledtek volna” – egy mostoha gyerekkor haza tudja vágni a legideálisabb kapcsolatot is. Bár a pasi tudja, hogy ő a hibás, mégis nehezen bírja zabolázni hormonjait.
Hölgyek, Urak, sziasztok! A helyzet, amit felvázolnék, kicsit más, hiszen ebben a kapcsolatban a fő gond nem a „Másik”, hanem én magam vagyok. Kicsit az elejére megyek, hogy világos legyen. Elég meredek gyerekkorom volt, elég gyakran megszaladt apám keze, anyámról pedig olyan képet őrzök, hogy amíg engem apám a másik szobában szíjjal nevelt, ő a tévé előtt ül. Nem jött védelmezni, egyedül maradtam. Így hát nem alakult ki bennem az egészséges család iránti vágy, mert nem tudom, milyen az. Ehhez jöttek a rapszodikusan váltakozó anyagi gondok. Tehát a biztonságigényem ellenben rendkívül erős lett.
Amikor apám meghalt, semmit nem éreztem. De legalább az anyámmal úgy-ahogy rendeződött a viszonyom, magamban megbocsátottam neki, hogy kimaradt a nevelésemből és semmit nem foglalkozott velem, abban a korban, amikor igényeltem volna. Nem mintha ez őt érdekelte volna. A nők sokáig nem foglalkoztattak. Sokáig azt hittem, nem érdekel a szex sem. A gimiben sem voltam a lányok kedvence, inkább röhögtek rajtam, mintsem közeledtek volna, ezért az ottani lánykínálat is taszított, nehezen ismerkedem azóta. Voltak ilyen-olyan kapcsolataim, de egyik sem volt maradandó, hiszen ilyen afférjai mindenkinek vannak fiatalon. Aztán felköltöztem a fővárosba, albérlet, pénzgondok, a számlákon túl ritkán futotta másra is. Mindez később hangyányit jobbra fordult és szerencsére kitart ma is. Ha nem dolgozom, a számítógépen játszom. És ha már a gép előttem van… A neten találkoztunk, chat-randi… Az első, valós, nem virtuális térben zajló randi előtt annyira izgultam, mint még soha, hiszen ez volt az első ilyen alkalom. Ő is izgult, bár neki már volt része netrandiban, de ő is megosztotta velem, hogy ő is ideges kicsit. Minden jól sikerült: beültünk egy helyre. Nem is bénáztam sokat. Minden túl simán ment, nem kellett harcolni és várni rá: ha hívtam, jött, úgy tűnt, örül is nekem, ha hívom, semmi kifogás, vagy ürügy, hogy ennyi és bocs, de mostantól ne keressem. Pedig ezt vártam… Meséltem neki magamról, ő is magáról: rájöttem, ég és föld vagyunk. Neki normális gyerekkora volt, szerető szülők, mindig ötös tanuló, az utcában mindenki előre köszön neki stb. Összejöttünk. Másfél éve együtt vagyunk és végre felfogtam, hogy van valakim, aki szeret és tökéletes a kapcsolatunk. Sosem tudtam rendesen öltözködni, márkás cuccom alig, csak a cipőm márkás, de ahhoz ragaszkodom, a többi kínai, de legalább úgy válogattam össze, hogy nem látszik. Gyakran együtt mentünk boltokba ruhát venni nekem és ő segített választani, finoman, hogy ne vegyem észre a kritikát. Szóval beépült az életembe. Mindig is ilyen kapcsolatról álmodoztam. Nem rég mégis más lányok után fordulok, bár kezdeményezni eszem ágában sincs, de a tudat és az igény ott van. Mintha ez a másfél év kinyitott volna egy ajtót, egy lehetőséget bennem. Önbizalmat adott, hogy megtehetem, hódítsak, vadásszak, gyűjtsek. Egyszer viccből azt mondta, hogy ha majd megtalálja az igazit, neki minden titkát elárulja – és ezt nem vettem viccnek, bár később rájöttem, teljesen annak szánta. Zavart, hogy van titka. Zavart, hogy mást tart igazinak. Erre kitört belőlem, hogy oké, majd ha talál egy normális hapsit, hozzá megy, én arra leszek jó neki, hogy az unalmas házassága éveiben engem használhat szeretőnek, és bármikor elővehet. Ezen a ponton lett a viccből valóság. Nyílt vitáink vannak most már a köztünk lévő különbségekről, ami csak tovább mérgezi ezt a szépen indult kapcsolatot. Ezeket a vitákat többnyire én szítom, aminek a végén ő sír. Ha vége is ennek a kapcsolatnak, nem akarok rossz emléket hagyni benne. De nem tudom, vége-e… Én nehezen tudom kontrollálni magam, ha vitába kezdünk, aminek többnyire nincs jó vége, de elül, előbb-utóbb, mindig elül, és az a sok lyuk csak gyűlik azon a bizonyos fakerítésen.
