Sziasztok! 19 voltam, amikor megismertem őt, csak szórakoztunk egymással, nem volt semmi. Majd eltelt 4 év, idősödtem, érettebb lettem, ahogy ő is. Amikor újra találkoztunk, baráti körben, neki már volt valakije, be is mutatta nekem. Akkor úgy láttam, hogy én ilyen vállakkal és egzisztenciával nem vehetem fel a versenyt. És le is mondtam a lányról, ha neki ilyen igényei vannak. Teltek az évek, 27 éves lettem / vagyok. Amikor véletlenül újra összefutottam ezzel a lánnyal, éreztem, hogy benne is feltámadtak az emlékek. Vagy csak érezni véltem.

Elárulta, hogy most nincs senkije. Igen ám, csakhogy én nem kérdeztem – lányok, ez mit jelent, amikor kérdés nélkül elmondjátok egy pasinak, hogy szabadok vagytok? Ezúttal valahogy közelebb kerültünk egymáshoz és sokat találkozgattunk. Már-már belenyugodtam, hogy ez egy beteljesületlen és elérhetetlen dolog, hiszen minek várnánk ennyi időt, ha nem vagyunk semlegesek egymásnak. Én sokáig úgy éreztem, hogy nem enged közel magához és hiába találkozunk, nem lépünk át egy határt, ő tartja a három lépés távolságot. Tavaly, karácsony után 2 nappal bemutatott a családjának. Mindenki azt hitte, járunk, és amikor ez szóba került, azt mondta, nem, csak barátok vagyunk. Én közben beleszerettem – nem akartam, de így esett, mert egy olyan dolog ez, ami mindig is rajtunk felül áll. Egyfolytában ő járt a fejemben. Magamban többször visszajátszottam, mikről beszéltünk és ő mire, hogyan válaszolt, még a viccekre is. Sokat szenvedtem a gondolattól, hogy ebből nem lesz több. Aztán jött egy olyan nap, aminek talán meg sem kellett volna történnie: kettesben voltunk és én elég határozottan rámozdultam. Nagyon akartam őt. Eleinte tiltakozott, viccelődve és kedvesen eltolt magától, amivel csak még jobban feltüzelt, de nem bírtam magammal és úgy voltam vele, ha most leállít, nem érdekel a börtön, vagy akármi, itt és most megerőszakolom… : ) jó, ez túlzás azért, de a hormonok ugye…Már a fehérneműjének kivillanó szélétől majdnem eszemet vesztettem… Igen, nincs mit tagadni, átadtam magam az állati ösztönöknek. Nem tettem volna benne kárt, soha olyat, amit ő nem akart, túlságosan szerettem ahhoz. A lényeg a lényeg: egymáséi lettünk, beteljesült a dolog, és nagyon jó volt. De utána napokig nem láttam. Amikor beszéltem vele egyszer, olyan „haveri” volt, mintha semmi sem történt volna köztünk. Végül azt mondta, nem biztos, hogy folytatni kéne… Nem akarom, hogy csak egy szép emlék legyen az egész. Azt mondta, ő olyan barát akar most lenni, aki mindig meghallgat és segít, ha kell, de több nem kíván lenni. Miért? Talán csak behazudta, hogy szabad?