„Míg együtt voltunk, nem mertem közben más lányokra sem nézni, mert úgy éreztem, akkor nem is érdemlem meg őt” - Az életben a hősszerelmes ritkán éri el a beteljesülést, ha mégis, csak ideiglenesen, ennek a dolognak ilyen a természete. Lírai beszámoló a barátnő hiányáról. Posztolónk szomorú, vigasztaljuk meg!
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Azt olvastam, írjam ki magamból... hát, jó. Hiányzik mellőlem, hiányzik a szobából, hiányzik a jelenléte, csak a szívemből nem hiányzik. Másfél hónapja, hogy végzett velem, kivonta magát, elhagyott egy másik fickóért, aki majd biztos több és jobb lesz, mindenben többet fog neki nyújtani, és ha ez valóban így lesz, és ő boldog lesz, én is boldog leszek. De a jeladásról nem mondtam le. Egyik este túl sok sör egy helyen. Küldtem neki egy látszólag eltévedt sms-t, valami rövid értelmetlenségről, mintha egy barátomnak szánnám, csak mellényúltam. De nem felelt. Ez a hallgatás fájdalmasabban érintett, mintha bármit is válaszolt volna.
Lehet, hogy átlátott a dolgon, van annyira okos. Próbálok hát új életet kezdeni. Azt mondta egyszer, ő túlérzékeny, de nem észlelem most ezt a túlérzékenységet a helyzettel kapcsolatban, akkor már inkább én vagyok az, aki túlságosan a lelkére veszi ezt. Simán túlteszi magát az együtt töltött időn. Pedig jól megvoltunk. Ilyen az élet. Az életben a hősszerelmes ritkán éri el a beteljesülést, ha igen, csak ideiglenesen, ennek a dolognak ilyen a természete. De amikor közben szakad meg a dolog, az fáj a leginkább. Mint ahogy a jó sem nyeri el feltétlenül a jutalmát. Bármennyire szerethetsz valakit, ha az már nem szeret vissza. Míg együtt voltunk, nem mertem közben más lányokra sem nézni, mert úgy éreztem, akkor nem is érdemlem meg őt. Az a nő volt, akire érdemes várni, mert maga a várakozás is örömteli.
Így is örömmel emlékszem vissza rá, hogy egy ilyen ajándék az enyém lehetett egyszer, ugyanakkor módfelett alárendelem magam az elhagyatottság érzésének, mert nem tehetek mást. Aludtam rá egyet, kettőt, sokat, de nem lett jobb. Miatta vártam a munkaidő végét, miatta hanyagoltam másokat - és most céltalan az életem. Hogy tudnék tiszta lappal kezdeni, ha minden oldalra az ő képe van rajzolva?
Mondhatná, hogy nem ígért semmit. Azt hittem, ami köztünk volt, nem csak biológia és kémia, ez több, igazabb és magasabb rendű testi-lelki valami. Most, 32 évesen nekiállni újra építkezni? Lehet, hogy alkalmatlan vagyok rá. Kaptam tőle valamit, amikor itt hagyott: a végesség tudatát. Kényelmi szempont, de biztató, hogy az egésznek egyszer majd nem fogok olyan visszavonhatatlanul hatalmas jelentőséget tulajdonítani. Elmúlik. Nekem kéne felnőni a csalódásokhoz. Hajlamos vagyok túlértékelni valakit, néha érdemtelen embereket is. Aki ilyen naivan gondolkodik, vesztes, és végigbőghetné az egész életét mindenen, mert ilyenek, mint én, (érzékenyebbek, ha úgy tetszik labilis lelkűek) mindig lesznek. Most minden nap úgy érzem, hogyha nem teszek valamit, akár pótcselekvés szinten, lemaradok valamiről. Nem tudom, miről. Apám kórházban van, ez is kivesz belőlem sokat, pénz is kéne, nem jó egyedül ilyenkor, amikor minden összejön. Ebben az időszakban rágódni és gondolatban állandóan a múltban csavarogni megint hülyeség. Munkába és zenébe menekülök, nem tudok jobbat.
