„A nőnek meggyőződése volt, hogy akármikor el tudna menni 8 órába, de az a családi élet rovására menne” - két nő, két sztori. Az első olyan pasira vadászik, aki garantálná neki a korábban megszokott életszínvonalat, a másik pedig SMS-undorban szenved és az e-mail-ekre sem szeret válaszolni, ráadásul elég ritkán találkozni vele. A hosszú kapcsolat nem egyenlő a minőségi kapcsolattal.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
34 éves férfi vagyok. Pár éve megtörtént az, hogy belefáradtam a kapcsolatok hajszolásába, az ismerkedésbe, és mindenbe, ami ezzel jár. Sok kudarc után feladtam. Elment a lelkesedés és a kedvem. Lefutni ugyanazokat a tiszteletköröket (levelezés, tali, még egy tali, aztán vagy ennyi volt, vagy nem, de a szex mégis várat magára, vagy épp semmi, és még utána is semmi) Eljutottam arra a pontra, hogy kimondtam: nincs igényem erre. Valaki bírja és szereti az értelmetlen udvarlást és nem bánja, ha a végén rájön, nem érte meg, semmi nem lett belőle, kár volt a gőzért és a befektetett energiáért, könnyebb lett pár ezer forinttal. Egy idő után ugyanaz a sablon.
Volt egy vitám egy levelezés alkalmával egy nővel, amiben én alulmaradtam. Arról a helyzetről volt szó, amikor a nő otthon van és csak azzal foglalkozik, hogy viszi a házat. Ők a Háztartásbeliek. A HTB-k. Nem voltak házasok, a pasi gyerekét nevelte. És leírta, hogy ő - ha lehetséges - ezt az életmódot szeretné folytatni, mert ehhez szokott hozzá. Azt írta:
„Elég nagy háztartást vittem, mert nem egy szobakonyhában éltünk (ott talán megoldható lenne egy partvissal összehúzni mindent a sarokba és egy fújással kirepíteni a port az ablakon. De ha egy 8 órás meló után fáradtan hazajövök, akkor erre nincs energiája senkinek, főzök valamit és lefekszem és másnap ugyanez lesz, a hétvégét veszem el a családtól, amikor porszívóval / vödörrel / mosószerrel nekiesek a háznak, hogy hétfőre végezzek vele.”
Logikusnak tűnik, szabad fordításban. A hapsija azt mondta neki, arra van szüksége, hogy otthon vigye a háztartást, meleg vacsorával várás, reggeli készítés, a gyerek elindítása az iskolába és mindazzal foglalkozzon, amivel neki nincs ideje. A férfinak így volt kényelmes: kötöttek egy alkut. A nőnek meggyőződése volt, hogy akármikor el tudna menni 8 órába, de az a családi élet rovására menne.
És én azt írtam vissza erre, hogy oké, de ez a múlt és ezt a státuszt nem lőheti be magának, hogy a jövőben is ehhez ragaszkodik és ezt „kéri”, várja el mástól. Az a helyzet úgy alakult és oké. De ezt nem kérheti számon egy másik embertől MÁR AZ ELEJÉN! Mert az egy másik hapsi, másik helyzet - ilyen egyszerű. Utána röviden azzal zárta, hogy bocs, akkor nem egymást keressük. Szerintem ő olyat keres, aki nincs. Ha ő volt az álompasija, akkor miért hagyta ott? - vagy ő lett dobva, nem tudom.
Aztán a véletlen hozott össze egy velem egyidős nővel, a neten (nem társker. oldalon). Normális és lenyugodott volt. Sok mindenben egyet értettünk. A barátnőm lett - bár ezt így túlzás kijelenteni, mert havonta kétszer találkozunk körülbelül. És ide helyezném a hangsúlyt. Van egy kedves, szerethető barátnőm, aki ugyanúgy viszonozza az érzelmeimet – amikor együtt vagyunk. Utána, mintha nem léteznék. Sms-ekre, mélekre ritkán válaszol és akkor is röviden, mintha zavarnám velük és le akarna rázni. Másik dolog, hogy magától sosem hív. Egyszer megesett az is, hogy lefixáltuk a dátumot, én ott várom a helyen. Felhívom, azt mondja, bocs, teljesen kiment a fejéből a mai nap.
Bennem van a hiba? Vagy túl sokat várok el.
