„A közös barátokat is ellenem hangolta. Egymástól vártuk, hogy a másik lépjen ki a körből" - Posztolónk beismeri, hogy alkalmatlan az együttélésre, ami persze nem ok arra, hogy egy nő bosszút álljon rajta, csak mert nem engedi odaköltözni. Ezután megpróbált a baráti körben is kavarni, de szerencsére bukott a projekt.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Üdv,
31 éves férfi vagyok, Budapesten élek (egyedül, és ez lesz az egyik lényeg). Hogy az elején kezdjem: nem tudok együtt élni senkivel huzamosabb ideig. Persze, megtörtént párszor, amikor nagyon fontossá vált valaki, hogy beengedtem az életembe, de minden erőfeszítésem ellenére akkor sem bírtam ki 1 hetet se. Nekem ez nehezen menne, sok megalkuvással és önuralommal. És amikor ezt megmondtam, akkor a kapcsolatnak vége is lett. Egy részt tudom, hogy bennem van a hiba, de nem vagyok még orvosi eset. Én sem költöztem be senkihez, mert az nem az én területem.
Nem szeretem, ha más is nálam él. És szerintem, ha valakivel állandóan együtt vagy, 2-3 hét múlva már hozzászoksz, minden mozdulatát, testrészét ismered már, unalmassá válik és nem izgalmas már annyira, hiszen mindig látod. Ezzel szemben – és ezt mások is megerősítették – ha hetente csak 2-3 alkalommal találkoztok, ott van a frissesség élménye. Engem lelomboz, amikor látom, ahogy elkészíti magát a fürdőszobában, vagy ha folyamatosan velem van.
Az együttélésre én alkalmatlan vagyok. Sok kapcsolatnál működik az „egy test, egy lélek”- dolog, de nálam soha nem fog.
Amikor egy alakuló kapcsolatnál ezzel előállok és elmondom neki, elindul benne a visszaszámlálás és 1 hónapon belül kilépnek az életemből. Velem van a baj és nekem kéne változnom, vagy ragaszkodjak ehhez és ne én alkalmazkodjak? Eddig nem voltam az összeköltözés híve, és nem hiszem, hogy ez változna a jövőben. Számos kapcsolat működik külön élve is, sőt, talán még jobban. A saját szükségleteimet is el tudom látni.
A legutóbbi esetet nagyon megszívtam, mert a lány szakított velem (biztos, hogy a lakás miatt, de nem mondta) és a közös barátokat is ellenem hangolta. Egymástól vártuk, hogy a másik lépjen ki a körből, mert ne lássa ott, végül nyíltan megkérdezte, miért vagyok ott? És megtehettem volna, hogy én lépek ki onnan, de nem hagytam magam és volt egy vitánk, ami után úgy tűnt, én voltam a szemét, és a külső szemlélőnek, így minden magyarázat nélkül tényleg így jön le, ha nem tud az előzményekről. Végül úgy oldottam meg, hogy mielőtt elmennék oda, megkérdezem havertól, ott van-e, vagy várható-e a felbukkanása, és ha igen, akkor nem megyek. Persze, az kivédhetetlen, hogy véletlenül össze ne fussunk. Én tudtam volna kulturáltan kezelni a közös barátok dolgát, de ő ebben nem volt partner.
Miért kell a nőknek a volt barátjukat ennyire utálni, amikor nem bántottam soha, csak nem költözhetett be hozzám. Ettől már ellenség vagyok? Bukott egy ingyen szállást (felajánlottam, hogy vasárnap jöhet úgy, hogy másnap elmegy, de ezek szerint ez túl kevés volt neki). Most már tudom legalább, hogy mire kellettem (volna). Amúgy nálam 8 évvel fiatalabb, de akkor sem elnézhető az ilyen gyermeteg reakció. Utólagos kis rosszindulattal azt gondolhatnám, azért nem akarja, hogy abba a társaságba járjak továbbra is, nehogy lássam, kinél készíti elő a következő lakhatási lehetőségét, vagy esetleg attól fél, hogy én majd rossz hírét keltem a többiek előtt.
