„Jól kijövünk egymással” - szerinte (és az anyja szerint is). Ami néha igaz. Nem csal meg. Ez is igaz. Rá se néz más nőre. De a napok döntő többségében nehéz elviselni” - a pasi szívesebben él az anyjával és a fiával, mint az örökmozgó barátnővel. Ebbe a képbe ő már nem fér bele. A kissé kusza történet tanulsága talán ennyi: ha nem érzed a párodat az életed részének, és tőle várod a változást, azzal csak magadat áltatod.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok,
egy ideje kilátástalan helyzetben vagyok. A férfi nálam idősebb. Korábban normálisabb volt, mint most, és én arra gondoltam sokáig, "biztos rám unt" és miattam ilyen. Korábban szeretetreméltó és laza ember volt. Most néha mogorva és kiismerhetetlen. Én kedves vagyok vele is, meg a családlátogatások alkalmával végig. Pedig lehetnék az ellenkezője is. Próbálok vele, még most is, tovább gondolkodni, és nem a jelenlegi helyzetet, és ezt a szintet elfogadni. Sokszor elhiszem neki, amit mond, néha logikusak is az érvei (mit miért ne) de nem a duma számít, hanem az, hogy mit csinál.
Sokszor felteszem mostanában a kérdést, hogy mindezek ellenére is maradok mellette, még ha nem is érzem magam megbecsülve? Egy normálisan működő embernél szerintem alap, hogy ha nincs oka ugrálni, akkor meghúzza magát: ő negyven pluszosan az anyjával lakik, együtt esznek, mosnak rá, vásárolnak együtt (a nyugdíjából is sokat részesül) megszokta és ebbe a képbe más már nem fér bele. Ha nálam van épp, akkor is ugyanilyen, néha elmosogat meg rendet rak, de nála alapvető dolgok nem alakultak ki. Ugye, az anyutól való elszakadás hiánya. A fia is velük lakik, akivel állandóan lekezelően beszél, mindig fegyelmezni próbálja szegényt, pedig nem az a vad típus, akire állandóan rá kell szólni. Engem kedvel, én is őt, ezért fáj néha, hogy úgy beszél vele, mintha nem szeretné és csak nyűg lenne. (Csak a szigort kapja. Én mondtam az apjának, hogy oké, most még engedelmesen végrehajtja a parancsaidat, aztán majd egyszer csak lesz jövedelme, otthagy és magadra vethetsz, soha többet látni se akar. Mióta ismerem, és elég sokat voltam náluk, egy kedves szót nem hallottam tőle a fia felé. Tudom, hogy az ő apja is ilyen volt, és ő is magára volt utalva sokáig, ezért nem tud elszakadni az anyjától, de ha tudja, ezt a mintát miért viszi át tudatosan a saját gyerekére??)
Régebben sokat mentünk együtt helyekre. Ha most programot szervezek, akkor: „állítsad már le magad, ne pattogj már” - mondja nekem. Nem nagyon értékeli a mozgást. Inkább üljünk otthon. Most meg olyan, mint egy nyugdíjas.
Azt nem lehet mondani, hogy minek vállalt gyereket, mert visszacsinálni nem lehet.
Azt se, hogy költözzön hozzám és hagyja ott az anyjával a fiát, mert az anyja olyan, mint ő. Szerintem érzi, hogy én sosem pótolhatom anyut.
Azt se lehet mondani, hogy ettől vagy attól majd megváltozik, mert nem úgy tűnik.
Azt se lehet, hogy beleszólok az életébe.
Tehát akkor mit is akarok tőle? Többször mondtam neki, hogy lássa be, nincs értelme ezt folytatni. És akkor meggyőzött, hogy de van, és én meg azt mondtam, hogy jó, még egy napot... meg még egy napot még vele, aztán vége... de ezekből a napokból már sok volt, sok eltelt mögöttünk. „Mert jól kijövünk egymással” - szerinte (és az anyja szerint is). Ami néha igaz. Nem csal meg. Ez is igaz. Rá se néz más nőre. De a napok döntő többségében nehéz elviselni. Nem érzem az életem részének. Ha felelősséget vállalna magáért, talán értem is megtehetné.
