Posztolónknak az olyan pasi a zsánere, aki nem tucatember, igazi egyéniség, és nem kell meghívnia semmire. Épp lábadozik az otthagyott, felszínes baráti társaságából, és az ölelés mániás ex-pasijából, amikor végre a horgára akad egy értelmesnek tűnő srác. A gondok csak ezután kezdődnek...
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Szerintem az a baj, hogy nem vagyok olyan tipikusnak mondható nő, mint a környezetemben sokan. Sosem értettem például azokat a lányokat, akik húszévesen gyereket szülnek partyface srácoknak, akiket gólyatáborban ismertek meg, vagy épp egy szórakozóhelyen. Az utóbbi időben tiszta kudarc bármi, ami elindul nálam. Mindenhol kerestem az okokat, kívül is (mikor hosszú hajam volt, nagyobb érdeklődést tapasztaltam, mint most, hogy visszafogott és rövidebb) és belül is. Vannak olyan emberek, akik körül állandóan pezseg az érdeklődés, áramlik feléjük a társaság, ragadnak rájuk a nők, vagy férfiak, mert pulzál belőlük az életigenlés, vagy nem tudom, mi. És bizonyos típusok, mint én, ezek majdhogynem ellentéte.
Azt vettem észre, hogy ezzel szemben körülöttem minden döcögős és nehézkes. Talpraesettnek gondolom magam, a netes társkeresésbe eleinte lelkesen vágtam bele, majd ez picit csökkent, bár még mindig regisztrálva vagyok. A legutóbbi barátommal kevés időt voltunk együtt, mert az, hogy rám telepedett, az ő esetében szó szerint értendő: az utcán és mindenhol a kezemet fogta, vagy épp olyan szorosan ült mellém bárhol (busz, étterem) hogy már nevetséges volt, ha megálltunk valahol járdán, akkor rögtön nagyon szorosan átölelt, alig akart elengedni, szó szerint egymás szájában voltunk, amitől fizikailag is fulladoztam.
Vannak nők, akiknek ez bejön, de engem halálra gyötört vele.
Egy év leforgása alatt közel a teljes baráti társaságom lecserélődött – talán amiatt, hogy a csordaszellemben sosem tudtam részt venni, soha, sehol... és a szabvány külső / szabvány szöveg taszít... a divat irányította őket, és azokkal, akiknek valóságsó „sztárok” meg botrányhős közszereplők a példaképeik, nem tudtam azonosulni. Teljesen kiveszett belőlük az egyéniség, a tudatosan gondolkodó ember: rendszeresen gyorsétteremben kezdték / fejezték be az estét, és mindig azt beszélték ki, aki épp nem volt ott. Nekik nincs olyan, hogy ahány ember, annyi életút és lelki beállítottság: csak sablon legyél, mint ők, akkor elfogadnak. Náluk az a menő, ha kiröhögnek valakit, akit maguk alá sorolnak, segítség helyett belerúgni, lenézni, mert akkor értékesnek és erősnek érezhetik magukat. Ugyanolyanok külsőre-belsőre, arrogánsak és anyagiasak, akiket csak a csillogó és tökéletes felszín érdekel. Nem hiányoznak.
És most a jelen:
elmentünk egy barátommal (fiú, 10 éve ismerem, de csak barát) egy zenei rendezvényre. A koncert után ülünk és beszélgetünk. Aztán odajön egy ismerőse. És hármasban beszélgetünk. Nagyon értelmes (az, hogy helyes, vagy sem, azt nem írhatom, mert az én ízlésem nem az átlag, de ő nekem bejött, nem az a tipikus álompasheeee). Elmondta, hogy nagyon össze kellett szednie minden bátorságát, hogy egyáltalán ide merjen jönni, mert nincsen önbizalma. Addig nem voltam zavarban, de emiatt én is feszengtem. Szimpatikus volt és jól nyitott nálam, nem is értettem, miért ilyen. Olyan jól elvoltunk, hogy elkísértük utána a vonatához is, agglomerációban él, éjfél volt, neki egyenesebb úgy, mint éjszakaizni.
Számcsere nem történt. Azóta sem, ami röhej.
Egy hét múlva ugyanúgy lemegyünk. Ő is ott van. Jön a srác. Levegőnek néz.
Akkor mi volt korábban az az önbizalmi válság- duma?
A haverjának, aki mellettem ül, odaköszön. Később elmegy mellettem. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor most megint zavarban van, vagy egyáltalán nem is érdeklem már. Amikor később köszöntem neki akkor visszaköszönt, és ennyi...elfordult, kérdeztem a barátját, akivel mentem, hogy mi a baj? Azt mondta, nem tudja. Hívjam meg valamire. Ez vicc volt? Nekem kéne? Végül elmentünk, ő eltűnt.
Utána következő hétvégén odajön, ezúttal köszön. Újra normális. Nem kérdezem, hogy a múltkor miért nézett levegőnek. Beszélgetünk. Csókolózunk is. Aztán odébb áll. Amikor mentünk el, az ajtóból visszanéztem, és láttam, hogy ő is néz, hosszasan néztük egymást, de nem mozdult.
A következő alkalommal ugyanez lejátszódik.
Számcsere még mindig nem történt.
Mi ez? Mit kéne tennem? Végre itt egy nem tucatember, történik is valami, mégsem tiszta előttem minden.
