„Pár hete elkezdett újra írogatni, és az egész szakítást megpróbálta úgy beállítani, mintha az én ötletem lett volna” – Az ex-pasit nem érdekli, hogy Posztolónknak már van valakije, sőt, azzal is megvádolja, hogy ő már csak az alfahímekre hajt... Próbál konstruktívan hozzáállni a beszólásaihoz, és nem belemenni egy vagdalkozó, értelmetlen vitába.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Kb. két éve szakítottam egy férfival, akivel még 1 évet sem töltöttünk együtt. Ez nem sok idő, de ő azóta állítja, hogy neki meghatározó időszaka volt az életének, legalábbis most ezt hangoztatja. Olyanokat ír nekem, hogy úgy érezte, mellettem bármire képes, erőt adtam neki a szárnyalásaihoz, és hihetetlenül boldog volt. Akkor ez még kölcsönös volt. Már az összeköltözést terveztük, amitől ő vonakodott mindig, amikor konstatálta, hogy ez bizony már nem csak szavakkal való dobálózás. A szüleinek sem akart bemutatni, nem is erőltettem, de gondoltam arra is, hogy nem tervez velem hosszabban, mint ahogy arra is, hogy egyszerűen szégyelli őket, és emiatt nem akar leértékelődni előttem. Végül ő szakított velem. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nagyon fájt. De elfogadtam.
Ő sem könnyítette meg a dolgomat, hogy elfelejtsem, többször írt, hogy ő rontotta el, gyávának nevezte magát, stb. de azt nem mondta, hogy bocsássak meg, vagy kezdjük újra, lehet, hogy ezeket tőlem várta, hogy én javasoljam, és ne sérüljön a büszkesége. De akkor már hajthatatlan voltam. Elkezdtem továbblépni, de sokszor megtörtént, hogy váratlan helyeken mindig egymásba botlottunk. Láttam rajta, hogy mennyire bántja, amikor ilyenkor csak odavetek egy sziát és sietek tovább. Ő leállt volna ott és akkor csevegni.
Pár hete elkezdett újra írogatni, és az egész szakítást megpróbálta úgy beállítani, mintha az én ötletem lett volna ! Megelégeltem, és nem értettem, minek köszönhetem ezeket. Találkozni is akar, de visszakozom, mert van valakim. Volt idő, amikor nagyon szerettem volna újra látni, sokat álmodtam vele, de ez elmúlt. Bedobta azt is, hogy soha senkivel nem érezte azóta sem azt, amit velem. Nem akartam, hogy az élet elsuhanjon mellette, míg szomorkodik, javasoltam, hogy lépjen tovább, ez reménytelen ügy. Én is próbáltam összeszedni magam anyagilag, meg egyéb szinten is. Őt nem egy jellemtelen, szánalmas embernek ismertem meg, most mégis sok minden átértékelődött bennem. Nem érdekli, hogy van valakim, … olyanokkal fáraszt, hogy én már csak az alfahímekre hajtok... Utálom, amikor valaki, pláne egy férfi, az alfahím kifejezést használja, szerintem a sikertelen férfiak húzták rá a sikeresekre. Maga a szó is az állatvilágból van kölcsönözve. Biztosan van olyan nő, aki már elért egy olyan külső-belső szintet, hogy csak beállít valahova és már meg sem kell szólalnia, ugranak rá az „Alfahímek”. Hát, én nem vagyok ilyen, nem is leszek.
Próbálok konstruktívan hozzáállni a beszólásaihoz, és nem belemenni egy vagdalkozó, értelmetlen vitába. Csak nem értem a gondolkodását.
Hasonló helyzetben volt már valaki? Mi lett a vége? Hogyan oldotta meg?
