A harmincas nő nem akar semmit a pasitól, és bár rég túllépte a barátság határait, mégis becuccol a pasihoz. Ez azért fura, mert van saját háza, sokkal nagyobb, mint ahova berakta magát. Ráadásul a csaj szülei már akkor irányítani akarnak, amikor Posztolónk még nem is találkozott velük személyesen.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok Olvasók & Hozzászólók!
Egy érdekes, múltbeli (kb. 5 hónapja, hogy végérvényesen véget vetettem ennek) tapasztalatomat osztanám meg Veletek. Azt hiszem, ilyen történet itt még nem szerepelt... Volt egy hölgyemény az életemben, harmincas. Barátok voltunk, és szépen lassan beszivárgott a lakásomba („- Aludhatok nálad, csak ma?” „- Felmegyek hozzád” „- Elment az utolsó busz” stb.) nálam lakott, pedig nagyobb lakása (háza) van, mint nekem. Jártam nála. Két szintes, két fürdőszoba, három szoba, amiből 1 teljesen üres, van hely. Azt hittem, elment az eszem, de nőknek sok mindent elnéz az ember, ha célt akar érni. Nálam szűkösen van meg két ember fizikailag. Nem értettem. Nem szorult volna rám. De a férfiember ilyenkor azt hiszi, nem a lakás, hanem ő a cél... DE egyéb nem történt.
Kedves volt, bájos volt, de barátként kezelt, és egy idő után úgy is éreztem magam mellette. Ha átkaroltam a kanapén, kedvesen kibújt alóla. És a lényeg még csak most jön! Az ő szülei állandóan beleszóltak mindenbe, az én dolgaimba is, még abba is, hogy rövidtávon mit akarok venni és csinálni. Úgy, hogy csak telefonon beszéltünk. Az életben nem láttam őket személyesen! Mindeközben NEM volt köztünk semmi. Utólag arra gondolok, hogy valamiért behazudta a szüleinek, hogy én vagyok a pasija. Teljesen így festett a dolog. De akkor élt bennem a remény, egészen addig, amíg a próbálkozásaimat sorra vissza nem utasította, nagyon udvariasan és átgondoltan. Nem égetett fel minden hidat, de szemét módon lebegtette, hogy lehet még valami... bármikor... de nem ma. Nem most.
Azt mondta, nagyon kedveli a társaságomat, és ez is sok mindent jelenthet. Azt hittem, ha én beleadom magam a kapcsolatba, a másik is automatikusan így fog tenni. De hát kapcsolatról nem beszélhettünk, legalábbis olyanról, amit a saját elképzeléseimhez mértem. Raktam volna csak úgy ki?
Nem volt melója, de folyton keresett valamit. Semmi nem volt megfelelő. A képzettségén csak egy kicsit aluli munkákról hallani sem akart. Ő karrierben gondolkodott. És abba se ment bele, hogy ideiglenesen elvállaljon valami tűrhetőt. Mert közben nem tudna keresni, megtalálni a Tökéletes melót - nem csak akármilyet, hitt benne, hogy a munkaerőpiac meg fogja kínálni a képességének megfelelő munkával. De úgy tudom, a mai napig nem történt ilyen csoda. Végül egy vasárnap délután, amikor szokásához híven feljött volna hozzám, szépen kiosztottam telefonban, hogy én meguntam ezt, és nem barátkozni akarok vele, és ennyi esze már lehetne...Nem tisztességes ez így. Ő is tudja, és amit tesz, azt barátok nem szokták. Megsértődött. Utána már csak egyszer jött fel, hogy összeszedje a motyóját. A kiesett időt ő sem kapja vissza, nem értem mire volt ez az egész jó neki??
Hát, ennyi történt. De tapasztalatnak jó volt. Ki mit tett volna a helyemben?