Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

Párommal tavaly elhatároztuk, hogy külföldön vállalunk munkát. Elintéztük, kaptunk segítséget is, május közepétől ki is jöttünk, ő azonban már nem igazán bírja az ittlétet. A hely elfogadható, de az ő munkája fizikailag megterhelőbb, ahol dolgozik, gyakran káosz van, az emberekkel sem jön ki igazán. Egyedül is érzi magát. Ő nagyon kevés pénzzel jött ki, még a kiutazása egy részét is én álltam, de elhatározta, hogy mennyit akar összegyűjteni havi szinten. Ez sem teljesült be elképzeléseinek megfelelően. Spórolásból vett egy olcsó biciklit, hogy azzal járjon be, amúgy nincs messze a létesítmény. Most azt mondja, pánikrohamai vannak és haza akar menni. Ebbe egyikünk se gondolt bele, mielőtt kijöttünk volna. Én olyan munkát hagytam ott emiatt, ahová vissza tudok menni bármikor, de neki nincs ilyen.

Úgy érzi, nem értem meg őt, pedig elfogadom a döntését, meggyőzni azért még próbálom, mert néha hezitál, ha jobb napja van. Mindent megoldunk, ha meg nem sikerül az alkalmazkodás, semmi sincs veszve.

De ha egyedül engedem el, abból szakítás lenne? Látom rajta, hogy szégyelli magát, és tudom, hogy a büszkesége épségéért még engem is beáldozna. Vagy hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet? Ő tényleg mindent megtett, megvárta, hogy leteljen a próbaidő, és abban bízott, utána többet kap majd, de nem így lett. Nem azt akarom mérlegelni, hogy akkor kinek van igaza, de azt tudom, hogy este a sok hajolgatás miatt mindig fáj a háta.

A hely, ahol a szállásunk van, jó, van konyha + mosógép, ilyenek, de tetőtéri, nincs külön külső bejárata, lépcsőzni kell, át a többi szinten. Nekem ez az állás nem létfontosságú, de szeretem és jól is járok vele. Viszont ha a páromat követem, akkor az egy olyan döntés lesz, ami most elméletileg helyénvalónak tűnik, de amint hazaérek, megbánom. Az érzelmeimet kövessem, vagy engedjem el, és vállaljam a kockázatát, hogy mi lesz ha egyedül marad, és én nem leszek vele egy jó darabig? Előre is köszönöm a reakciókat.

D.