„Amikor 5 évvel ezelőtt megházasodott, az számomra kibírhatatlan volt, és azt mondtam magamban, hogy soha nem fogok ezentúl találkozni vele” – Levélírónk azon tipródik, hogy érdemes-e elrontani egy jól működő férfi-nő barátságot szerelemmel? És ha a szimpla szerelem csak bolonddá tesz, a plátói szerelem vajon mivé?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Most, hogy kényszerszabadságoltak, lett időm leírni mindezt.
Nos, ez a kis történet már lassan 12 éves, lezáratlan és beteljesülhetetlen. Miért is? Mert ő nős, én pedig nem rég másztam ki egy langyos kapcsolatból. Hogy az ő házassága milyen? Csak annyit tudok, amennyit elmesélt, és ahogy összeraktam magamban: ellaposodott, de békés.
12 évvel ezelőtt ismertem meg őt, és egy nagyon jó barátság alakult ki köztünk. A plátói szerelem részemről csak pár évvel később jelentkezett, amikor felmerült bennem a „mi-lenne-ha?” lehetősége. De valahogy sosem lett belőle semmi. Amikor neki volt valakije, akkor azért, amikor meg nekem, akkor azért, ha nem keresett, volt, hogy fél évig nem is láttuk egymást. Bármennyire is ittas voltam néha a jelenlétében, annyira soha, hogy az érzéseimet kinyilvánítsam felé, halvány fogalma sincs róla, hogy bele vagyok zúgva. Még mindig.
Senkivel sem voltam még olyan egy húron, mint vele. És hiába vártam, ez az érzés 12 év távlatából sem múlt el. Én sem értem, és nem tehetek róla. Elhatároztam, hogy idén előállok a farbával és megmondom neki, mit érzek, lesz ami lesz. Most vagy soha. Elrontok egy jó barátságot? Ez a megfontolandó része.
Amikor 5 évvel ezelőtt megházasodott, az számomra kibírhatatlan volt, és azt mondtam magamban, hogy soha nem fogok ezentúl találkozni vele, majd kitalálok valami mesét, hogy pont nem érek rá, aztán szép lassan leszokunk egymásról, még barátság sem lesz – amit nagyon sajnáltam volna. Magamat okoltam, hogy gyáva voltam. Aztán nagylányként kihúztam magam és azt mondtam, ez gyerekes lenne, újra csak barátként gondoltam rá. Újra működött is, sok helyre eljártunk, jól éreztük magunkat. Be akart mutatni egyszer a feleségének, amit nagyon elleneztem magamban, de kívülről csak annyi látszott, hogy „Ó, pompás ötlet. Majd!” - majd Katalin-napkor (ez is egy olyan poén, amit csak mi ketten értünk, közös élmény fűződik hozzá, és a „kb. soha” szinonimája.)
Szóval gyávaság és önemésztés, őszinteség, vagy végleg lezárás? Valami lesz, csak a megfelelő alkalmat várom.
