… ami ebben az esetben nem egy luxusvilla, vagy egy csúcskategóriás gépkocsi, hanem Levélírónk apjának idegbetegsége. A kiabálás, meg az élvezeti célú vitagenerálás a férfiaknál még elmegy, a nőknek viszont nem áll jól.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Nagyon sok párkapcsolati probléma mögött a hibás szülői minta áll a háttérben, ami ha nincs tudatosítva, az érintettek egyik kapcsolatot darálják a másik után, vagy labdaként pattognak bizonytalanul, és nem értik, mi a baj az életükkel? Mindezzel nem egy tudálékos közhely-posztot kívánok felvezetni, ugyanis a dologban én is érintett vagyok, csak már legalább a tudatosításig eljutottam. Magamon is felfedeztem pár tünetet, amikre ha nem figyelek oda, simán berántanak egy-egy szituációba.
A legutóbbi barátom mellett jöttem rá, hogy még mindig képtelen vagyok tartósan meglenni egy kapcsolatban. Részben miattam, néha kiállhatatlan vagyok. Még mindig csak tapogatózom, hogy bizonyos helyzeteknél – nem csak párkapcsolati -, hogyan kell viselkedni, ami megfelel az általános társadalmi szabályoknak.
Igen, még mindig gondot okoz, pedig nem vagyok már 18, se 21... Az én családomban az apám és az anyám is örökké kiabáltak és veszekedtek, lényegében apróságokon. A hétköznapi sima beszédhangjuk is emeltebb volt. És nem értettem miért jó, ha valaki üvölt állandóan, amikor normálisan is el lehet valamit mondani. Apámnak – mint kitalálható – szívproblémái lettek, és amikor elkezdett gyógyszert szedni, már stílust kellett váltania, ha tovább akar élni, amiből „csendes” ajtócsapkodás lett és anyám kikerülése, faképnél hagyása. Apámnak semmi se jó a mai napig. Szóval, én ebben nőttem fel. És később, amikor már belementem az életbe, meglepett, hogy emberek normális hangon beszélnek egymással.
Ha valakik utálják egymást, mi kényszeríti őket közös fedél alá? Az, hogy utálhassák egymást. Szeretik utálni egymást, hisz nincs kényszer, elválhattak volna. De nem. És ez kicsit így perverznek tűnik.
Sok kapcsolatnak miattam lett vége, elviselhetetlen voltam, és ha nem is torkom szakadtából ordítottam szegénnyel, de könnyen felkaptam a vizet. Volt féltékenységi játszma, minden, amit el tudtok képzelni. És ahogy most írok róla, úgy tűnhet, uralom a dolgot, de amikor éles helyzet adódik, már nem vagyok ennyire összeszedett és nem látok rá magamra.
Valamiért csak a másik hibáit keresem, és néha élvezem a feszültséget, de amikor utólag ezt tudatosítom, nagyon elszégyellem magam. Mert az ilyen ember beteg. Gyakran én generáltam veszekedést, csak a veszekedés kedvéért. És hiába kérek úgy bocsánatot, hogy „bocs, a szülői minta az oka”, ez akkor is elfogadhatatlan. És a legijesztőbb kérdés: ha ez az örökség eltűnne belőlem, akkor hiányozna vajon? Mennyire vált a részemmé? Ez főleg apai örökség, de anyámat se kellett félteni. Apám, mióta az eszemet tudom, állandóan panaszkodott, pedig se szegények, se eladósodottak nem voltunk. Ő mindig azt hangoztatta, hogy soha semmit nem élvez, ő csak szenved, semmi se jó, és az is bűnös, aki mellette bármit élvezni mer. Lényegében semmiségeken vergődött és mindenkit hibáztatott. Ebben nőttem fel. Nekem ilyen férfi nem kellene – és a sors fintora: én lettem olyan, én lettem apám. Észreveszem magamat, de mindig később. Nem kellett volna, mégis képtelen voltam ellenállni, ha – szép nőiesen szólva -, elborult az agyam. Szeretnék más adrenalin forrást. Hogyan érezném magamat jelen állapotomban egy tartósan nyugodt kapcsolatban? - ez itt a kérdés.
Valószínűleg egy pszichiáternek is ugyanígy írnám le az esetet, de ő csak az okot állapítaná meg - gyógyszer nem érdekel, az okot pedig én is tudom. Szívesen olvasnék pár véleményt erről, akár hasonló problémával küzdőtől, vagy ha valaki belinkelne egy hasznos oldalt, azt is megköszönöm.
