Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

Néha úgy érzem, miattam lesz vége minden kapcsolatomnak, mert nem vagyok elég jó gondolatolvasó. Pedig felnőtt embernek gondolom magam, akinek már van annyi esze, hogy fel tudja mérni, mivel árt és mivel használ a kapcsolatának. De a női bezárkózásokkal nem tudok mit kezdeni, minthogy azokkal a ki nem mondott gondolataival sem, hogy „majd veszi a lapot, ...a hallgatás épp elég, ...de miért nem tudja, hogy ezt meg azt magától kellett volna tennie?” Ezekbe idejekorán belefáradok. Az lenne egészséges, ha minden adott szituációban nyíltan elmondaná, mi van, mit és hogy szeretne. Mindenkinél előfordulhat, hogy valami magától nem jut eszébe, csak akkor, amikor a szemére vetik, és ennyitől már figyelmetlen bunkó, akivel az-on-nal szakítani kell.

Nem vagyok érzékelten, se bunkó, se neveletlen, van alapvető illemtudásom, amibe az is benne van, hogy megosztjuk a feladatokat, csakúgy, mint a gondolatainkat, titokzatos elvárások nélkül. Egyik ilyen eset, hogy az egyik csajomnak volt egy idős anyja, akit szépen elviseltem, zokszó nélkül vittük őt is, ahova kellett, én béketűrően hallgattam a semmitmondó sztorizgatásait, amiket fejhangon üvöltve adott elő. Ha akkor is hozta, amikor nem akartam, nem szóltam érte (Az az én szabadidőm, ki nem sz*rja le...? ) aztán amikor bejelentette, hogy hurrá, együtt fogunk nyaralni, elmondtam, hogy kicsit unom már, hogy állandóan udvariaskodnom kell vele, unom, hogy erőmön felül le kell nyelnem a kritikáit, nem tehetek róla, de nem kedvelem, kicsit sem.... minden energiám elszívja, unom, hogy alkalmazkodni kell hozzá.

Vannak normális idősek, de ő nem az. A következő lépés az lett volna, hogy még valami munkára is befogott volna, köszönöm nélkül. Végül emiatt – is - lett vége. Egy darabig még ment, aztán jött a hallgatás-terror, és akkor már éreztem, hogy mi a baj. Mégsem vagyok hát olyan rossz gondolatolvasó, bár ebben az esetben némi rásegítéssel. Próbáltam orvosolni a helyzetet azzal, hogy nagyobb teret hagytam neki, amiből azt vonta le természetesen, hogy már őt is kerülöm... Én nem vetettem soha a szemére, hogy ő ugyan miben is segített bármikor, ő is egy nagy kislány volt, aki nem tud leszakadni az anyjáról… Voltak még hasonló élmények, más körülmények, de mindegy, ezek sorozatban megerősítették bennem azt, hogy mennyivel is jobban érzem magamat egyedül. A lényeg, amit ki akarok ebből hozni, hogy aki nem ad magához részletes használati utasítást, mit vár el automatikusan, és miből gondolja, hogy a kapcsolat majd magától jó lesz?