Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e a történetemet, de kíváncsi vagyok a véleményetekre. Alapjában véve nem mondható rám, hogy naiv vagyok, inkább bizalmatlan. Meg a szívemet sem adom könnyen… A történet ott kezdődik, hogy már évek óta párkapcsolatban élek. Boldogok vagyunk. (Legalább is én azt hittem, hogy mindent megkapok ebben a kapcsolatban, és nem is kell több!) Született egy csodálatos gyermekünk is. Szóval éltünk mi hárman, mint egy boldog család. Egészen addig, míg egy szórakozóhelyen meg nem ismerkedtem egy férfival. A szórakozóhelyre a párom nem kísért el, mert nem volt kedve bulizni. Utólag belegondolva, lehet, hogy ez így volt megírva… Szóval találkoztam egy férfival. Egészen addig soha nem láttam, de aznap este találkozott tekintetünk és beszédbe elegyedtünk. Úgy, hogy két külön társasággal voltunk. Egész éjjel beszélgettünk, és egymás szavába vágva fejeztük be egymás mondatát! Hihetetlen volt! Meséltünk egymásnak az életünkről. Elmondta, hogy felesége van, és gyerekei.

Én is elmeséltem, hogy párkapcsolatban élek, és, hogy van gyermekünk nekünk is. Mondtam, hogy úgy érzem, hogy boldog vagyok, és teljes az életem. Aztán ahogy jött a reggel, és indultam haza, elkérte a számomat. ÉN PEDIG MEGADTAM NEKI! (Utólag tudom, nem kellett volna!) Pedig a telefonszámomat nem szoktam megadni idegen embereknek, SOHA! Pedig jó pár srác kéri el a telefonszámom, ezt nem nagyképűségből mondom! Hiába szültem, az alakom a régi, ugyan úgy nézek ki, mint szülés előtt. A pasik szerint nagyon jó csaj is vagyok! De engem nem szoktak érdekelni. Mindegyiket el szoktam küldeni, és meg szoktam mondani nekik, hogy bocsi, de párkapcsolatban élek! Most nem tudom mi történt velem. Teltek a napok a buli után, aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom. Ő hívott. Beszélgettünk… Aztán egyre többet és többet…és találkoztunk is…Mikor nem keresett, vagy nem írt üzenetet, rendesen hiányzott. Aztán összejöttünk. Onnantól kezdve a boldogságon és a szerelmen (IGEN SZERELMEN) kívül mást nem éreztem, csak lelkiismeret furdalást, hogy most 2 család mehet tönkre! Meg egyikünk párja sem érdemli meg, hogy megcsalják. Én még soha nem csaltam meg senkit, és az Ő (nevezzük XY-nak) elmondása szerint soha nem csalta meg a feleségét. A józan eszem és a szívem küzdött egymással. Az eszem győzött! Pár hónapot voltunk csak együtt, de most nagyon nehéz…Megmondtam neki, hogy én ezt nem tudom, tovább csinálni! Pedig vele minden sokkal-sokkal jobb volt! A szex is, ami nem utolsó szempont! Akkor jöttem rá, hogy ettől a férfitól sokkal több mindent megkapok (lehet, hogy a korkülönbség miatt, mint a jelenlegi páromtól). Na rádöbbentem, hogy mennyi minden hiányzik a jelenlegi kapcsolatomból. A szakítás óta nem is beszéltünk. Megértette, hogy vége. Nem zaklatott, csak kilépett az életemből! Azóta (pedig ez a szakítás, már jó pár hónappal ezelőtt történt) még mindig szenvedek. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Ráadásul a páromra sem tudok úgy ránézni, mint régen Úgy érzem teljesen közömbössé vált számomra. Ez pedig nem jó így… Úgy érzem, romokban az életem! Legszívesebben megkeresném, vagy írnék neki, de tudom, hogy akkor minden kezdődne előröl! Néha szoktuk egymást látni…Ő a saját családjával van, én az enyémmel… Ennél rosszabb nincs!!!