„Nekem támadt, hogy már nem kíván, bezártam őt ebbe az életbe, amit nem is akart, nem bír már rám sem nézni, és igen, viszonya van. Leroskadtam, ő meg elviharzott” – egyszer is elég belemenni egy egyéjszakásba, ahhoz hogy minden boruljon. Ha a mókamester pasi hazakísér és lefekszel vele, oké. Ha reggel a kávé után elhúz, talán még az is oké. De amikor kiderül, hogy nálad felejtett egy gyereket, az már nagyon nem oké. Most megtudhatod, hogy a kíváncsi szomszédok elszólásai hogyan vezethetnek a lebukáshoz, és azt, hogy egy igazi csajozógépet még a rák sem zabolázhat meg.
Nem tudom, hányan emlékeznek arra a szövegre, amit az esküvőkön hallanak. Mármint, hogy a jó és rossz napokban is hűség és kitartás, illetve, hogy míg a halál el nem választ. Na, nekünk minden kijutott a férjemmel. Nem egész tíz év alatt. Hol is kezdjem? Szolid középosztálybeli, vidéki családban nőttem fel. A vidék is sokféle; míg mondjuk Győr, Szeged, Debrecen vagy Pécs izgalmas, élhető helyek, a Balatontól délre gyakorlatilag csak azért vannak feltüntetve a települések a térképen, hogy az átutazó gyorsabban eljusson a horvát tengerpartra vagy Plitvicére. Én is egy ilyen helyen nőttem fel, és ismerkedni csak a kocsma meg a diszkó volt, én meg utáltam mindkettőt.
Az egyetem alatt kivirultam, a végéig két komoly kapcsolatom volt, az egyik egy, a másik két éves. Egyszer volt egy egyéjszakásom, az utolsó előtti év vizsgaidőszaka után: egy pár évvel idősebb, irtó helyes srác sziporkázott egy szórakozóhelyen, mindenki itta a szavait, egyszerűen lehengerelte a hallgatóságot, aztán hazakísért és lefeküdtünk. Másnap reggel elment a kávé után. Utána három évig nem láttam. Közben csúsztam az egyetemmel, mivel kiderült, hogy terhes vagyok életem egyetlen egyéjszakásából. Az ironikus az, hogy védekeztünk. Ugye van ez a vízpróba-dolog a gumióvszerekkel, de ki csinálja meg rögtön szex után? A következő hónapokban a srácot kerestem, de mit tudtam róla? Semmit, még a keresztnevét sem, és kiderült, hogy először járt ott, ahol találkoztunk, éppen átutazóban volt. Matt. Gondoltam az abortuszra, de elvetettem az ötletet. Közben persze megvetés és ellenérzések mindenünnen, de nem igazán zavart, keményfából faragtak: eltartottam kettőnket, a gyermekem szépen fejlődött, én meg boldog voltam általában, de azért éreztem, hogy apa nélkül nem család a család, így folytattam a keresést a szabadidőmben. Semmit sem találtam, pedig nem kíméltem sem időt, sem pénzt, sem energiát.
Pár évvel később beteg lett egy idős budapesti rokonom, bekerült a kórházba, de már haldoklott. A kórterembe bezsúfolódik a rokonság, és mindenki szegény nagybácsit nézi, én meg a szomszéd ágyban fekvő fiatal férfit. Filmszerű jelenet volt. Ő volt az. Teljesen biztos voltam benne, hogy már rég elfelejtett, teljesen biztos voltam benne, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Hamuszürke arcán felcsillant a két szeme, amikor rám nézett, aztán a kezét nyújtotta felém. Mindenre emlékezett, én meg elmeséltem az azóta történteket. Az orvosok azt mondták, öt-tíz százalék esélye van túlélni a betegségét, egy előrehaladott stádiumú rákot. Gyakorlatilag a kezelése közben ismerkedtünk meg, mindig mellette álltam, és ő mindig mondta, hogy csak miattam és a gyerek miatt küzd. Meggyógyult. Közben megszületett a második gyerekünk is. Összeházasodtunk, boldogan éltünk hat évet. Tényleg minden szempontból elégedett voltam, és úgy láttam akkoriban, hogy ő is. Mindene megvolt. Kerestem, de mégis vezettem a háztartást, minden nap meleg étel várta otthon, jártunk nyaralni, kirándulni, a gyerekekkel pont annyit foglalkozott, amennyit akart, és amikor leoltottuk a lámpát, ugyanolyan tűzzel öleltük egymást, mint első este. A felépülése óta ismét sármos és sziporkázó volt.
Vagy mégsem így volt és én látom rosszul? Nem értem. Egyszer a szomszéd nő bekopogott hozzám tojásért, és közben mellékesen megkérdezte, hogy mi a helyzet a húgommal. Mondom semmi, lévén öcsém van. Akkor ki az a nő, aki mindig jár hozzánk? Eleinte nem sejtettem rosszat, én is szóba állok más férfiakkal, még ha nem is hívom őket fel a lakásomba. Olyan fél évvel később az esetet egy másik szomszéd is megemlítette, és összekapcsolva ezt azzal, hogy az utóbbi időben lanyhult a szexuális kapcsolatunk (azért harminc után a minden heti szeretkezés szerintem így sem rossz), kérdőre vontam a férjemet. Semmit sem tagadott, inkább nekem támadt, hogy már nem kíván, bezártam őt ebbe az életbe, amit nem is akart, nem bír már rám sem nézni, és igen, viszonya van. Leroskadtam, ő meg elviharzott.Két nap múlva felhívott, hogy beszéljük meg a dolgot. Elnézést kért, aztán elmondta az ő nézőpontját, hogy kevés a szex, úgy érzi, hogy irányítva van és hogy élveznie kéne a "második életét", de rohadtul nem élvezi. Szerintem nem volt kevés a szerelmeskedés, de tőlem lehet több. Csakhogy élvezetes ez egy férfinak? Mármint hogy én nem akarom, és nem tagadom, elmenni sem tudok, ő meg csak dolgozik, aztán egyszer csak vége? Mit tegyek, ha olyan heti egyszer kívánom meg annyira, hogy el is tudjak menni? A másik, hogy irányítva van. Akkor talán nem egész nap tévézni kéne, foglalkozhatna a gyerekekkel, a lakással vagy esetleg velem, ha már mindezeket én csinálom. Egyszerűen nem lehet rendszer nélkül élnem, mert szétesik az egész. Végül arra kért, hogy fogadjam vissza, mert lezárta a kapcsolatát és nem tud nélkülem élni.
Belátom, hogy én is hibáztam. Egy programot csináltam az életünkből, és gyakran voltam fáradt. Közben nagyon lefogytam, és idősebbnek is nézek ki a koromnál. Kozmetikushoz, pedikűr/manikűröshöz évente ha jártam, az egyszerűen növő egyenes hajamat egy ősöreg szalaggal fogtam össze; egy arckrémen kívül semmit sem használtam, többnyire karácsonyra vettem új ruhát vagy cipőt, de évekig hordtam egy-egy darabot. Persze, hogy nem kívánatos már így az ember a harmincas évek derekán. Szívesen változtatnék magamon meg ezen a karótnyelt életen is, de nem tudom, hogy visszafogadjam-e a férjem, nem tudom, hogy megbízhatok-e benne? Talán elég volt egy tévedés, és most már örökre velem marad? Vagy kár megbocsátani?
Az utolsó 100 komment: