„Kezdem úgy érezni, ez valami ördögi kör: nem akad senki, aki látna bennem fantáziát, ezért igyekszem magamat értelmesen és kulturáltan elfoglalni” – Levélírónk arról panaszkodik, hogy jelenleg nincsen magánélete, mert a munkája túlságosan lefoglalja. Viszont elmondhatja, hogy ő nem a hormonok rabszolgája, inkább a hormonok az ő rabszolgái.
Sziasztok! Régóta vagyok már (kisebb-nagyobb megszakításokkal folytonos) olvasója ennek a blognak, mindig érdeklődéssel olvasom a posztokat, és jókat derülök a beérkező kommenteken. Úgy érzem, itt az ideje, hogy én is hozzájáruljak, és a saját történetemet tegyem most terítékre. Illetve tenném, ha lenne egyáltalán. Ugyanis az én történetem csupán annyi, hogy jelenleg tulajdonképpen nincsen magánéletem, pedig lassan már a harmincadik évemet töltöm. Kb. két és fél éve volt az utolsó komolyabb kapcsolatom, azóta ugyan fordultak meg nők az életemben, ám egyikőjükkel sem alakult úgy az élet, hogy legyen is belőle valami.
Ebben valószínűleg szerepet játszhatott az is, hogy hivatásnak érzem a választott szakmámat, és számomra fontos például ennek a kapcsán fellehető közösségek támogatása, ahol igazán tudom érezni, hogy valóban számítok. Hobbiként sokat dolgozom tehát önkéntesként, vagy olykor (esetenként nemzetközi) konferenciák szervezésében veszek részt. Rendes munkámat tekintve egyébként egyetemen dolgozom, amely szintén remek lehetőséget teremt arra, hogy támogassam a jövő nemzedékét, illetve érdekes problémákkal foglalkozhassak, vagy éppen külföldön képviseljem hazámat.
Ezek tehát mind-mind nagyon fontosak az életemben, melynek irányításához viszont - az eltöltött éveim tapasztalataiból okulva - fontos a tudatos hozzáállás. Ez talán csak a kutatói munka egyik hozadéka, de én valahogy jobban tudom élvezni az életet úgy, ha nem én vagyok a hormonok rabszolgája, hanem a hormonok az én rabszolgáim. Ha kell, tudok értelmi vagy érzelmi alapon gondolkodni és dönteni, igyekszem az elém kerülő szituációkat objektíven kezelni, nyomás alatt sem okoz gondot teljesítenem. Hozzáteszem, egyébként egyáltalán nem zavar, ha néha kikerül a kontroll a kezeim közül; sőt, kifejezetten szeretek improvizálni.
Mindezek ellenére nem tudok rájönni, hogy miért kell ennek a magánéletem kiüresedéséhez vezetnie. Kezdem úgy érezni, ez valami ördögi kör: nem akad senki, aki látna bennem fantáziát, ezért igyekszem magamat értelmesen és kulturáltan elfoglalni, amivel viszont még inkább ahhoz járulok hozzá, hogy eltávolodjak mindenkitől. Megjegyzem, akadt már olyan csaj, aki a szememre rótta elhivatottságomat, és volt olyan is, aki nem értette, miért ne lehetne egy tétel bizonyítása legalább olyan izgalmas, mint a szex... Szerintetek mit lehet itt tenni? Vénüljek meg egyedül? Üdvözlettel: Csaba
Az utolsó 100 komment: