„Ő eleinte vezető beosztásban volt, 40 ember fölött, majd raktáros lett, kevesebb pénzért” – ha a takaros kis házat kihúzzák az asszony alól, morcos tud lenni. Levélírónk most eltökélte, nem hagyja magát többé ráncigálni és a sarkára áll. Vagy csak szeretne.
Két éve vagyok együtt a párommal. Én 37 vagyok, ő 42. Amikor megismertem, sokat járt külföldre dolgozni és alig volt ideje rám, de amikor találkoztunk, az nagyon jó volt. Persze zavart, hogy heti egyszer jött haza és nem is tudhattam, kivel ismerkedik odakint (a férfi minden országban férfi). Most már itthon dolgozik egy cégnél, de jóformán nem sokat változott a dolog. Közös álmunk volt egy zebegényi kis parasztház, távol a világ zajától, de azért közel valamelyest a fővároshoz, szép környezet, sok erdővel, madárcsicsergéssel - és idén nyáron mindez meg is valósult, szinte aprópénzért tettünk rá szert, bútorral együtt, kulcsra készen.
Közösen elkezdtük berendezni és egész szépen haladtunk. Őt a munkája a fővárosba szólította, így minden reggel (vagy éppen este) fel a vonatra és hajrá. Így többnyire egyedül vagyok a házban. Amikor az időjárás engedi, szedem rendbe a kertet, nem is unatkozom. Jövőre ki is festjük, majd mi magunk, mert úgy olcsóbb – szóval lesz itt munka. Ő eleinte vezető beosztásban volt, közel 40 ember fölött, majd raktáros lett, kevesebb pénzért. Nagyon büszke rá, hogy sokat dolgozik, gyakran éjszaka is, és amikor finoman szólok neki, hogy látom én, ahogy építi a karrierjét, csakhogy lefelé, akkor harag van. Minden álmom egy ilyen ház volt, és még régebben megfogadtam, hogy ha egyszer lesz, akkor engem innen már csak halottaskocsival visznek el. Teljesen beleéltem magam. Erre most azt találta ki a párom, hogy inkább adjuk el, és vegyünk egy kisebb lakást Pesten. „Normális vagy? Most vettük!” – de nem zavarja. Ez a hirtelen és átgondolatlan kapkodás a sírba visz! Sajnos jellemző rá. De eladni ezt nem lenne egyszerű, nem keresnek ilyet, a pesti lakást meg többe kerülne fenntartani, mint most ezt - itt van cserépkályha is, tudnánk spórolni. Én találtam alkalmi munkát a környéken, most azt is adjam fel. Keveset beszél a munkájáról és érzem, hogy valami zűr van ezzel kapcsolatban. Nem csúsztatnak le ennyire valakit a semmiért. Ha azt csinálom, amit ő mond, tudom, hogy bebukjuk, mert tegyük fel, költözünk, feladunk mindent – és mi a garancia, hogy jobb lesz? Nem hagyom magam ráncigálni, ha kell átmegyek zsarnokba és nem engedek neki. Egyre inkább úgy tekint rám, mint akinek úgyis mindegy, majd ő megmondja, mi lesz nekem a jó. Szokja meg, hogy nem ráncigálhat a kedve szerint és itt két akarat van.
