Levélírónk azt hitte, kinőtt már az ilyesmiből, de tény, hogy nem megy ki a fejéből egy lány és most nem tudja, miként árnyékolja le az érzést. Mióta megismerte őt, furán érzi magát, szétszórt és nyugtalan. Segítsünk neki!
Hello,
Nehéz ilyenről írni, mert se problémás kapcsolatról nincs szó, se szakításról, se kapcsolaton belüli konfliktusról – mert kapcsolat az nincs. Pár napja jöttem haza egy vidéki találkozóról, ahol megismertem egy lányt. Teljesen véletlenül futottunk össze, ugyanis én nem vagyok olyan, hogy beállok a tömegbe, ha valakik a kocsma felé veszik az irányt, szeretek előtte körülnézni, mik a lehetőségek, majd egyedül felfedezni dolgokat. Aztán ahogy egyedül kóvályogtam, odajött ez a lány.
Meglepett, mert hozzám nem szoktak csak úgy odajönni lányok. Elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy először van itt. Kérdezte a véleményemet, mivel én többet tudok, én meg elmondtam neki, hogy szerintem évről-évre romlik ennek a találkozónak a színvonala, és egyre kevesebben jönnek el. Innen indult el a beszélgetés. Ő arra panaszkodott, hogy nehéz beszélgetni itt emberekkel, mindenki már az elején klikkesedik. Egész nap együtt mászkáltunk, kettesben. Igen jól éreztem magam vele, sok közös téma akadt. A következő nap már el kellett mennie. Nekem csak másnap. És akkor bennem történt valami, amit addig nem vettem észre, míg a lány velem volt. Észrevettem, hogy veszettül hiányzik. Amikor én is hazamentem, az érzés nem hogy elmúlt volna, de erősödött. Egyfajta boldog üresség van bennem – nehezen leírható érzés, annak ellenére, hogy a lányról elég keveset tudok. Ingerlékeny és nyugtalan vagyok valamiért. Semmihez sincs kedvem. Az étvágy sem a szokásos. Nem tudok dolgokra koncentrálni, semmihez sincs kedvem vagy türelmem. Tudom, hogy hülyeség társaságnál többre taksálni őt, mert nem éreztem egyértelmű jelzést a lánytól, de voltak bizonyos gesztusai, amiket nem tudtam megszokni. Képes volt beszéd közben hosszú ideig belenézni a szemembe, amit sosem bírtam és nekem sosem ment, mert olyan idétlen helyzet… ha farkasszemet kellett nézni, mindig alulmaradtam, pláne beszéd közben, akkor soha – maximum 3 másodpercig, aztán vagy fel, vagy le néztem..
Engem is meglepett, hogy ilyen érzések nyomasztanak. Mert azt hittem, ebből már kinőttem. Érdekelne, hogy elmúlik-e magától mostanában ez az érzés? Nem vagyok romantikus alkat, mert hülyévé tesz. Azóta annyi történt, hogy miután elváltunk, 1 órával már küldött egy mélt is, hogy mit csinálok éppen. Amikor én is hazamentem, A Közösségi hálón bejelöltem és azon kaptam magam, hogy nézegetem az adatlapját (soha senki adatlapját nem nézegetem, mert nem érdekel), várom, hogy írjon. Annak idején heti egyszer-kétszer néztem meg az oldalam, mert nem leltem benne akkora örömöt, mint mások, most meg egész nap előtte ülök. Próbálom elhitetni magammal, hogy ez az egész érzés semmi – egy rögeszme. Nem vagyok szerelem-párti, sosem hittem benne, ez csak a filmeken működik. Mégis várom, hogy írjon. Illetve azon gondolkodom, én írjak-e neki? Mit és mikor? Ami meglepett, hogy nem úgy néztem rá, ahogy a nőkre szoktam, hogy miből mekkora van és milyen alakú... és nem tudom hova tenni, hogy egy olyan dolog kavart fel, ami nincs is. És újra vissza akarnék menni arra a helyre, ami annyira nem nagy szám, csak ő tette azzá, hogy újraéljem azokat a pillanatokat vele. Minden percben ő jár a fejemben, nagyon szeretnék másra gondolni, de nem megy. Olyan ez, mint egy betegség, amit elkaptam.
---
Ha tetszett a poszt, kommentelj, ha viszont inkább saját élményekre vágysz, gyere a Csajok és Pasik társkereső oldalára. A több százezer ismerkedni vágyó közül sokan szívesen megismerkednének Veled. Nézegess fotókat, levelezz, böngéssz, flörtölj!
