„Finoman szólva meg kellett tisztulnia tőlem, és másnál keresni vigaszt. Azt írta, hogy barátok még lehetünk, de nem lehet köztünk ezen kívül semmi” – amikor egy fura, szekta jellegű csoportosulás annyira behülyíti a barátnődet, hogy egy apró bőrhiba miatt eltaszít magától, nem csoda, ha kétségbeesel. Nagyon nehéz volt megfelelő címet választani a mai giga-poszthoz, mert egyszerűen minden van benne: pénzvadász nők, átverés, hazugság és némi betörési kísérlet.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Tiszteletem minden posztolónak, hozzászólónak itt a blog hasábjain.
Az utóbbi időben valahogy ráfanyalodtam a posztok olvasására, mert én is sokszor voltam hasonló cipőben, mint az itt bánatukat, örömüket, kétségeiket, aggodalmaikat leíró egyének, mindegyikkel együtt tudok érezni.
Az én történetem is hasonló érzéseket mutat. Úgyhogy kezdem az elején; Ugyan nem szervesen tartozik az írásomhoz, de rányomta részben a bélyegét az a tény, hogy elvált szülők gyermeke vagyok, mert valahogy sokakban - tisztelet a kivételnek - valahogy benne ragadt az, hogy onnan kezdve, hogy megtörtént a dolog, amolyan másodrendű emberként tekintettek rám néhányan.
Szerencsémre legyen szólva, hogy ennek ellenére sokan kiálltak és kiállnak mellettem, amit nagyon köszönök, minden érintettnek. Szóval, ez úgy nézett ki, hogy szüleim 30 év leélt házasság után, a létező legnagyobb egyetértésben elváltak, amiben az volt a különös, hogy ebből senki sem vett észre semmit, nekem és nővéremnek, bátyámnak is csak egy hétvégi összejövetelen árulták el a dolgot.
Mindhárman döbbenten álltunk az eset előtt, és csak pislogni tudtunk a kész tények hallatán, hogy őseink már nem egy párt alkotnak többé. Tehát ez egy kissé rányomta bélyegét arra a helyzetre, amilyenben voltam jó ideig. Kezdetben nem mertem egyszerűen ismerkedni, mert féltem, hogy én is ott fogok kikötni, mint ők, akik a jó házasság példaképével szolgáltak számomra.
Nővérem, bátyám valahogyan jobban viselte a dolgot, hiszen mindketten biztos kapcsolatban éltek, családdal, én meg éppen voltam csak 14, épp gímibe készültem, tehát nagy sokk volt ez nekem. Ez a tanulásra nem volt rossz hatással, kifejezetten jók voltak az eredményeim, és tanáraim többsége is pozitívan állt hozzám, csak kevesen voltak szurkapiszkálódók velem.
Akkoriban valahogy igyekeztem minél önállóbb lenni, így úgy döntöttem, hogy elköltözöm otthonról. Kihasználva az alkalmat, kiköltöztem a családi nyaralóba a város szélére, kis segítséggel rendbe hoztam, olyanra, hogy állandóan ott lehessen tartózkodni, ne kelljen semmiképp hazamenni. Mert nem akartam megzavarni a szüleim újdonsült párkapcsolatainak kibontakozását. Apám kettő héttel a bejelentés után el is költözött a család másik házába új párjával.
Megmondva az őszintét, ők, mármint az új pár tagjai ugyan kedveltek, meg elfogadtak, viszont úgy éreztem, hogy távolságtartóak velem, és testvéreimmel. Mondjuk nem sokkal a válási procedúra után lettünk bemutatva nekik, amin szintén nagyon csodálkoztam, mert ez is a létező legnagyobb egyetértésben történt meg.
Eme idő alatt sokat vendégeskedtem a testvéreimnél, viszont nem akartam a nyakukon lenni, mert volt nekik elég dolguk nélkülem is. Tehát nem akartam egyikőjük terhére sem lenni. Ám valahogy az élet úgy hozta, hogy épp ekkor ismerkedtem meg akkori életem legnagyobb szerelmével. Ő egyszerűen felrázott, magamhoz térített, mindezt olyan határtalan szeretettel, türelemmel tette, hogy ezért a mai napig adózom emlékének. Szóval sokat köszönhetek neki. Szerettem volna vele leélni az életemet, és legalább a 30 betöltése előtt 1 vagy 2 gyermeket nevelni. Takaros házban, szerető családi körben. Nem egyebet, mint más nagyra törő terveket, az mind jött magától.
A középiskola első hónapjaiban találtunk egymásra, 2 év múlva összeköltöztünk, együtt voltunk a legnagyobb szeretetben majd 10 évet, amikor váratlan fordulat következett be életünkben. Egyik napról a másikra elkezdett gyengülni a szervezete, éppen akkor, amikor készen álltunk arra, hogy megkezdjük az igazi nagybetűs életet. Ez úgy jött elő, hogy hamarabb fáradt, mint azelőtt, és hirtelen ájult, mindenféle lázrohamok jöttek rá. Az orvosok megmondták, hogy nincs sok esély arra, hogy felépüljön. Pedig végig abban bíztam vele együtt, hogy jobb lesz, meggyógyul, és vége lesz ennek a rémálomnak.
Az utolsó időszakban már csak gépek tartották életben, és akkor is élt bennem a remény, hogy életben marad, és felgyógyul. Egyszerűen a saját immunrendszere gyűrte le Őt. Nagyjából egy év telt el, és sikerült arra rábeszélni engem, hogy végre engedjem el őt, és keressek magam mellé valakit, aki legalább ennyire szeret és elfogad, mint ahogyan azt ő tette egykor.
A szülei, és a barátok arra biztattak, hogy biztosan lesz valaki, aki mellett újra boldog lehetek. Mert biztos, hogy ő is ezt akarná, hogy új társam legyen az életben.
Nos, innentől kezdve olyan volt az egész, mint egy hullámvasút, amit ugyan - így visszatekintve - nem bánok annyira, mert tanulságos volt számomra. Az életben mindig is az önállóságra törekedtem, szinte sosem hagytam, hogy beleszóljanak az életem alakításába, de legfőképp a munka területén igaz rám nézve. Például, egyszerűen nem tűröm, ha valaki ellenőrizni próbál, vagy számon kérni. Így jutottam el oda, hogy magam láttam el magamat, nem volt soha tartós munkahelyem, mert egyszerűen nem tűrtem el, hogy belekényszerítsenek a napi 8-12 órás verklibe. Meg valamiféle belső szabályrendszerbe, ezt a fajta bezártságot egyszerűen nem tudom elviselni. Minden munkahely váltásnál abban bizakodtam, hogy ez jobb lesz, de nem így lett. Ezért döntöttem úgy, hogy munkában a magam ura leszek. Kihasználtam a fentebb írt nyaraló adottságait, és nemsokára egész szépen ment a dolog. Ebben a párom, amíg egészséges volt, teljes mértékben a partnerem volt. Aztán történt, ami történt.
Tehát ebben az értelemben - egy kitételtől eltekintve - megfelelek az egyik poszt címében leírt „mintának” , csak a címét idézve; a 30-as diplomás férfi a nyerő. Mivel én még csak pár év múlva érek eme nemes életkorba, bőven benne vagyok a többi ismérv elérését illetően. Mert én otthonról, otthon dolgozok. Ami annyiban merül ki, hogy amiben mindenki más a lomot látja, abban én fantáziát, meg mindenféle bio zöldséget, gyümölcsöt termesztek, előbbiek a neten, az utóbbiak a piacon találnak gazdára, amiből simán megélek. Szóval nekem csak az a dolgom, hogy várjam otthon a nagy őt.
Visszairányulva történetem fonalához, arra biztattak, hogy kezdjek el újra ismerkedni lányokkal. Aminek nem is olyan sokára meglett az eredménye, a piacon egy nálam gyakran vásároló lánnyal sikerült szóba elegyedni, amit sok találkozó követett, összeismertetett a barátaival, szüleivel, egészen jól haladunk. Elvitt egy, a baráti társaságának egy olyan csoportjába, ahol mindenféle rejtélyes szeánsz ment végbe, amiben, őszintén szólva, nem nagyon hiszek, már csak abból kiindulva, hogy ahány horoszkópot olvasok, mindegyik homlokegyenest mást ír, így eleve idegenkedve kísértem el őt az ilyen jellegű találkozókra.
Így kértem egy idő után, ha lehet, én nem megyek el az ilyen alkalmakra, mert van jobb dolgunk is egymással. Ezt ő el is fogadta, megértette, nem szólt érte semmit. Ám egyszer mikor ott tartottunk, hogy megvolt ez első közös éjjel, minden ment, ahogyan az kell, egészen addig, amíg észre nem vette a vállam magasságában levő kis heget, amiről megkérdezte, hogy mi az, én erre azt mondtam, hogy még kamaszként sikerült eltörni a kulcscsontomat, amit meg kellett műteni. Ez után mintha alábbhagyott volna a lelkesedése, de különösebb gondot nem észleltem. Reggel viszont csak egy cetlit hagyott, hogy el kellett mennie, majd később magyarázatot ad a dologra, de lehetőleg ne keressem, várjam, amíg nem jelentkezik.
Eltelt néhány hét, mire jött tőle egy email, amiben az állt, hogy a társaság, ahova időnként eljár, az ő nézeteik szerint, ha valakit, valami miatt meg kell műteni, be kell avatkozni bármiért a szervezetébe, onnan kezdve kihunyt belőle a lelkének egy része. Ezért lehetőleg távol kell maguktól tartaniuk az ilyen embereket. A barátkozás, üzletelés mehet, de a párkapcsolatot nem engedik meg velük. Ezért igyekeznek minél kímélőbb életmódot folytatni, hogy ne essenek ilyen bajba. Emiatt pedig finoman szólva meg kellett tisztulnia tőlem, és másnál keresni vigaszt. Azt írta, hogy barátok még lehetünk, de nem lehet köztünk ezen kívül semmi. Venni azért venni fog tőlem, amit eddig is. Mindenki, akinek ezt elmondtam csak nézett, hogy mik vannak, és sajnálták a dolgot. Eme lendülettel regisztráltam egy oldalra, hogy valamelyest meg tudjam könnyíteni a magam dolgát, hogy könnyebben találjak magamnak párt.
Nem is kellett sokat várakozni, elhalmoztak, hogy szeretnének megismerni engem, és itt jött az, amire kevéssé számoltam. Két-három találkozó után szinte mind eltűnt a közelemből, és másvalaki oldalán tűnt fel. Amit annyira nem is bántam eleinte. Mindegyikük számára valamilyen „túl” voltam, avagy túl lassú, túl szelíd, túl határozott stb. másik lepattintó szöveg, hogy nem vagyok elég - jelzőkkel. Itt jegyzem meg, nem vagyok a nyomulás bajnoka, szeretek mindenre időt szánni, átgondolni, mert inkább kétszer mérek, egyszer szabok, nehogy elszabjam… avagy nem szeretek semmit sem elsietni. Igaz hogy rohanó világot élünk, de ne kérje tőlem senki, hogy legyek egy gyorsvonat, avagy ne az első randit követően az ágyban kössünk ki. Az nem az én stílusom. Valamint nem tekintem az adott lányt alárendelt félnek, avagy nem akarom elnyomni, hagyom, hogy ő is kibontakozzon, hiszen neki is lehetnek egyéni elképzelései egy kapcsolatról, meg az életről egyáltalán. Ne én mondjam meg neki minden alkalommal, merre hány méter. Bár sokaknak imponált az időkorai önálló életem, és ennek hozadéka.
Olyanokra is akadt példa, hogy már az első találkozón kudarc volt az egész. Volt, aki kész litániát írt magáról, hogy mit szeret, és mit nem, ennek megfelelően készültem is az első találkozóra. Ott pedig egyszerűen lekezelt az adott lány, mert semmi sem tetszett neki, amivel készültem számára. Mindent egyszerűen leszólt, én pedig azt mondtam neki, hát akkor ennyi volt, köszönöm, balra el. Akikkel pedig eljutottam odáig, hogy nálam is jártak, tetszett is nekik minden, viszont amint eljutott az eszükig, hogy ezért, ha velem lesznek tenni is kell érte, egyszóval dolgozni, azt már lefokozónak vélték magukra nézve, így kénytelenek voltunk elköszönni egymástól.
Volt olyan is, hogy egy teljesen más képpel volt regisztrálva, és csak néztem, hogy a képhez képest mennyire másképpen néz ki. Az is megtörtént, hogy a randin a lány elmondta, hogy ő alapvetően olyan hangulatember, akinek bármikor elronthatja a kedvét bármi, amiről ő úgy érzi, vagy gondolja, hogy ez befolyásolja a hangulatát, és ebből csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet visszahozni. Ez lehet akár az is, hogy nem süt a nap, vagy ha süt, akkor nem úgy, hirtelen fújni kezd a szél, ez teljesen el tudja rontani akár az egész napját. Majd ha ő úgy gondolja, akkor lesz újra jókedvű. Ebből én azt vontam le, hogy akkor részemről ennyi. Az is megesett, hogy a randi közben egy másik sráccal csetelt a mobilján. (Bár miért ne tehetné meg?) Amikor ezt szóvá tettem csak poénból, rám förmedt, hogy mi közöm hozzá, és el is ment, úgy ahogy volt.
Volt, aki szabályos testőrséggel jött, a testvérei, vagy a baráti társaságával, de akadt olyan, aki szabályos háremet tartott, én pedig csak pótléknak kellettem volna neki. Ez abból is lejött, hogy ahol jártunk, mindig akadt valaki, akivel szabályosan ott összetapadt, viszont ha én egy ujjal is hozzáértem, ki volt akadva, hogy én miket képzelek, ő nem egy „K” akivel mindent lehet.
Sokan egészen felszínesek voltak, avagy csak az érdekelte őket, hogy mi mindenem van, de az, hogy ezt meg is kell tartani, és fejleszteni, ezt nem tartották a maguk feladatának. Volt, akiket egyenesen ingerelte a csend, a környezet, pedig a belváros 20 perc buszozásra van tőlem.
Olyan is került hozzám, aki feltételként szabta volna meg, hogy csak a háziállataim eltávolítása esetén lesz készséges összeköltözni velem. Amire persze én nem vagyok hajlandó. Vagy azt, hogy vállaljak rendes munkát, amit viszont a fentiekben írtam, hogy ezt miért nem vagyok hajlandó elvállalni.
Engem annyira nem tart vissza a távolság a város zajától, mert autóval járok mindenfele. Amúgy senki kedvéért nem költözöm beljebb a városba. Ami pedig a randevúk mikéntjeit illeti: akit nem dob fel egy tóparti/folyóparti séta, egy elegáns kávézó, vagy teaház hangulata, finoman szólva: felejtsen el, aki elsőre ennél többet vár (vagy ajándékként toronyóra lánccal) és annyit tennék hozzá, hogy hozzám sok türelem, idő, bizalom - és ez a legfontosabb – kell, és ez nekem így van jól.
Mert volt arra is precedens, hogy a találkák helyszínére volt kifogás néhányuk részéről. Volt egy esetben egyvalaki, aki egyenesen a megszerzett javaimra pályázott. Túlzottan is érdeklődő volt, és ez egy ideig nem is volt számomra gyanús. Ez úgy történt, hogy egy nálam töltött délutánt követően sürgős tennivalóra hivatkozva ment el, és ígérte, hogy este visszatér hozzám. Valahogy nem hagyott nyugodni valami vele kapcsolatban, és aznap képtelen voltam este elaludni. Jól is jött az ébrenlétem, mert késő éjszaka valaki kaparászta a nagykapumat, és a kutyám is jelzett, ami arra utalt, hogy itt nincs rendben valami, valami gondolat folytán kihívtam a hatóságot, és itt derült ki az elfogásakor, hogy tényleg visszajött a lány többedmagával, és nem azért, hogy velem legyen,... azért, hogy kipakolják az udvart a házzal együtt. Mint azt a rendőrök is mondták, hogy jó volt, hogy nem aludtam éppen, mert mindent elvittek volna, ami mozdítható volt. Továbbá a lány és a társasága nem volt ismeretlen előttük, és így legalább van bizonyíték arra, hogy lopnak, mindenfelé, mert általában egyedülálló embereket vettek eddig célba. Csak mindig a társaság más és más tagjai. Mindenki csodálkozva állt az események hallatán, és szerencsésnek tartottak, hogy magamnál voltam aznap este.
Későbbiekben segítségemre volt a nővérem, hogy ajánlott nekem egy lányt az ismeretségi köréből, akinek évek óta nem volt senkije, így beajánlotta számomra. Rokonszenvesnek találtattunk egymásnak, minden jól alakult, egészen az első közös reggeliig, amikor ugyanis a kávét a csészébe öntve egy-két csepp az alatta levő tálcára került. Amint ezt meglátta, teljesen kikelt magából, és lehordott, hogy micsoda gusztustalan vagyok, hogy mocsokban úszik a reggeliző asztal, pedig a kedvéért még jobban kitakarítottam a házat a kelleténél. Azzal ő, ahogyan volt felöltözött, és elhúzta a csíkot. Szinte azonnal hívtam a nővéremet, hogy elmondjam neki a történteket, csodálkozva vette a dolgot, és igyekezett megnyugtatni azzal, hogy majd beszél vele és megpróbálja jó belátásra bírni. Amint ez megtörtént, nekem is el kellett csodálkozni, mert a nővérem meglátogatta, és elmondta nekem, hogy a lakása egy komplett szemétdomb, mindenütt hangyák, romlott ennivalók, ...erre ő két csepp kávén kiakad. Ő pedig határozottan kitartott a reggeli közben elhangzottak mellett. Ami elég fura volt, mert ő elvárta a patyolattisztaságot, miközben ő maga egy komplett szemétkupacon él. Bátyám is szívesen segített volna, de őneki nem voltak ilyen jellegű ismerősei, akik szóba jöhettek volna.
A barátaim is elláttak ismerkednivalóval, az ismeretségi körükből. Az egyik ilyen lány megkért ott randi közben arra, hogy állítsam be a laptopját, mert elnyomott rajta valamit. Csak amint kezembe vettem a gépet, egyből rám ripakodott, hogy ne így segítsek neki, hogy belenézek a gépébe, meg hogy ezt miként képzelem, és ezzel el is ment.
A többi ajánlott lánnyal sem jutottam sokra, mert csak kifogás és kritika egymás hegyén-hátán, pedig ha az ember ismerkedni szeretne, sokszor köt egyezséget, nem támaszt lehetetlen elvárásokat a másikkal szemben, mert ami engem illet, nincsenek különleges elvárásaim a leendő barátnővel szemben; megértő, elfogadó, toleráns, segítőkész, és ami ezzel együtt jár.
Próbáltam másképpen is megoldani akadályozó tényezőket, így szakemberhez, egész pontosan pszichológushoz fordultam tanácsért, de egyikőjüknél nem várt reakciót tapasztaltam. Ahelyett hogy rávilágított volna, hogy mit kell tennem, azt mondta, hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha én szépen egyedül maradok, mert én ezt érdemlem, és jobb, ha hagyom az életemet szétesni. Ezt arra mondta, hogy elmondtam neki az ezo csajos esetemet is. Itt rögtön kiderült, hogy közülük való, mert említette, hogy óriási szerencsém van, csoda, hogy nem mérgezett meg, vagy szégyenített meg a nyilvánosság előtt. A másik szaki már jobb volt, mert biztatott arra, hogy továbbra se adjam fel, mert biztosan van valaki, aki én rám vár. Említve az előző szakembert, azon a véleményen volt, hogy ő amúgy se volt profi szakmabeli. Tehát arra motivált, hogy ne adjam fel. Nos, én továbbra is reménykedem, hogy újra szerető, elfogadó társra fogok itt az oldalon találni. Igyekezzetek lányok, mert lehet, hogy azóta már nem vagyok egyedül.
Kapor-R
