Mint sokan, én is végigjártam az élet iskoláját, amikor társkeresésről volt szó. Szerelem és csalódás, nem ismeretlen érzések előttem. Amikor kikerültem aktuális mélypontomból, s elindultam felfelé, sokfelé próbálkoztam a társkereséssel. Baráti társaságok, bulik, internet… nem ragozom: találkoztam (sok)mindennel - volt olyan, akivel szerettem volna, és volt olyan is akivel inkább nem. Szóval ott álltam 26 évesen, keresgéltem azt a bizonyos „tűt” a szénakazalban. Elhihetitek, nagyon lelkes voltam, s kis hazánk is kicsi volt számomra, ha egy szép szempár megigézett. De valahogy elkerült a végzet (nagy)asszonya. Vagy én nem voltam épp tökéletes valaki számára, vagy ő nem volt számomra az igazi. Történt egy szép napon, hogy mint rendesen a „chaten,” osztottam az igét, mikor is hazánk egy társkereső portáljára is felnéztem. Látom ám, jött egy levelem. S olyan valakitől, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Vagyis, ő talált meg engem, s nem én őt. Felvidult a lelkem, mert ez ritka jelenség volt számomra. Általában szeretek én lenni a kezdeményező fél. Hiába hiszek még abban, hogyha a nadrágot nem is, de a kalpagot még én viselem. Az meg különösen furcsa volt, hogy egy álomszép nő ír nekem levelet. Nem vagyok ehhez én hozzászokva. Hiszen a saját külsőmről sok jót nem tudok megemlíteni. Esetek többségében, már ha az esélyt megadják, verbális tehetségemmel segítem át a hölgyeket, s magam is, az első, mindent megrázó vizuális sokkon : )

Szóval ott tartottam, hogy írt nekem egy levelet. Na, nekem sem kellett sok, elővettem a legjobb formám, s néhány levélváltás után sikerült őt annyira meggyőznöm, hogy végül egy személyes találkozásra került sor. Nagyon ideges voltam, főleg, mert mint kiderült, s ezt eddig elfelejtettem „mondani,” ugyanabban a városban laktunk, s még a kedvenc kávéházunk is megegyezett, bár ezt csak később tudtam meg. A találkára én értem először, nem szeretek elkésni: vagy egy órával hamarabb érkeztem. Kihasználva ezt az órát, gyorsan megvendégeltem magam egy-két dupla gin-tonicra. Bejött. Az idegességet elfedte egy enyhe alkoholos bódulat. Végre megjött Ő, minden stimmelt: volt szeme, szája, lába, keze, a fénykép is őt ábrázolta. Szóval megint elkapott az idegesség, mit akarhat tőlem ő? Aztán elkezdtünk beszélgetni. Áradtak belőlünk a történetek, nagyon gyorsan lejött mindkettőnk számára, hogy ebből nem csak egy találkozó lesz. Mivel szinte szomszédok voltunk, hamarosan újabb találkozók követték az elsőt, a másodikat, s a harmadikat is. Bár megjegyzem, ez volt a „választóvíz.” Hiszen ismertük egymást már, sokat beszélgettünk, lelkileg nagyon közel kerültünk egymáshoz, de azt a bizonyos lépést, ami a csókhoz vezet még egyikünk sem tette meg. Én nem akartam lerohanni, ő meg volt annyira nő, hogy „nehogy már ő tegye ezt meg.” Szóval a harmadik randin elmentünk moziba, ettünk fagyit, sétáltunk a Duna-parton, s mint rendesen, haza is kísértem. Bár érzetem hogy vibrál körülöttünk a levegő, mégsem tettem semmit. Túl szép volt ő hozzám. Kedvesen, s kicsit szomorúan elbúcsúztunk egymástól. S mindenki ment a saját „útján” tovább.

Szóval a harmadik randin búsan ballagok hazafelé, s cefetül cseszi a csőrömet a szitu. Miután eljutottam tőle vagy 400 méterre, felhívtam, s rákérdeztem: „Mi a baj van velem?” Erre ő ugyanezt kérdezte tőlem! Mert, hogy ő sem értette a dolgot. Együtt töltünk egy romantikus nyári estét, érezzük a vibrálást, hazakísérem, s még meg sem csókolom? Na, nekem sem kellett sok, hátra arc, irány vissza. Nem tudom rendeznek-e 400 méterből olimpiai futó számot, de simán rávertem volna akármelyik bajnokra vagy 100 métert. De ő gyorsabb volt… ő már várt engem, s azt hiszem, akkor és ott, a lépcsőház előtt csattant el az első csók. Itt már nem kellett semmiféle verbális előjáték, tudtuk, mit akarunk a másiktól, s azóta is tudjuk:-)