A lány tökéletes elegye volt Liv Tylernek és Lucy Liunak. Épp csak azért nem volt tökéletes, mert nem tudott csomót kötni. A következő történetünk arra világít rá, miért nem lehet barátság egy férfi és egy nő között még akkor sem, ha egyikük cserkész. Közben tanulhatunk arról is, hogyan lehet csomókat befűzni, vagy épp egy nőt kötéllel.
Kisiskolás koromban cserkész voltam. Akkor azt hittem, hogy ez hatalmas hatással lesz majd a későbbi életemre, igazi harmóniában élek majd az erdőben a medvékkel és a nyulakkal. Nem így történt. Két dolog maradt meg bennem a cserkészlétről. Az egyik egy igazi nomád tábor a Mecsekben, ami önmaga megérne egy regényt, a másik pedig az, hogy mennyit gyakoroltuk a csomókat. A kettős hurkok és az ívelt kettősök világából pedig csak arra a csomóra emlékszem (ironikus módon), amit lehetetlen kibontani, kivéve egy jól irányzott nyisszantást egy élesebb szúró-vágóeszközzel. Ez onnan jutott az eszembe, hogy ha két "megfelelő" ember kerül össze, az érzelmi szálakra is kerülhet ilyen csomó, amit egyénileg lehet még bonyolítani, de kibogozni már soha.
Meglepő módon találkoztam egy olyan lánnyal, aki értett az ilyen csomók kötéséhez. Kisgólyám volt az egyetemi gólyatáborban. Olyannyira sikerült össze-visszatekernünk a szálakat, hogy az egészen meghitt kapcsolattól eljutottunk odáig, hogy egyikünk sem beszél a másikkal. Nem úgy indult, hogy haragszunk egymásra, később valahogy azonban mindketten találtunk egy-egy indokot rá, hogy durcizhassunk, a durciból harag lett, és ha még húztuk volna egy ideig, akkor lehet, hogy gyűlölet is. De kezdjük a legelején. A legtöbb egyetemista szemében az origó, egy új én kibontakozása, egy új élet kezdete: a gólyatábor. Legalábbis a mi egyetemünkön, a mi karunkon így van, és így is lesz sokáig, ha isten is úgy akarja. Nem is vesztegetek sok időt a találkozás körülményeinek leírására. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a lány, ami a külsőségeket illeti, tökéletes elegye volt Lucy Liu-nak és Liv Tylernek, mindkettejük előnyös tulajdonságai megtartva. Azóta sem találkoztam ennyire nőies nővel. Tökéletes kerek formák, és annyira ott kerekedtek, ahol kell, hogy talán minden ember ősanyjaként, vagy a férfiak kollektív tudatalattijának álomnőjeként is el lehetne képzelni. Egy kicsit mélyebbre ásva az említett ősanya személyiségében, egy naiv, nyalókát szopogató, copfos kislányt találtam, aki annyira szeretett volna már felnőtt lenni, hogy egy idő után elhitte magáról, hogy az, és ennek megfelelően próbált meg viselkedni. Akkor még nem tűnt úgy, hogy ő is abba a csoportba tartozik, akik már-már kórosan próbálják bizonyítani a világnak, hogy mekkora egyéniségek, és szinte betegesen vágynak arra, hogy felismerjék, elismerjék őket. Akkor még csak egy elemi ösztönökre ható lány volt (legalábbis az én szememben), aki legalább azzal megpróbál kortársai fölé emelkedni, hogy megpróbál felelős döntéseket hozni.
Egyet sikerült is neki. Később.
Az első intő jel: 16 éves pasija volt, mikor ő már a 20.-at taposta. És váltig állította, hogy egy olyan (és ide rengeteg, valószínűleg idősebb nőktől eltanult kifejezést használt, amikkel egy férfit csak dicsőíteni lehet) pasira talált benne, aki minden vágyát kielégíti. Gondoltam, ha türelmesen várok, előbb-utóbb úgyis szakítanak. Igazam is lett. Jóval később, mint szerettem volna.Második intő jel: nagyon hitt a fiú-lány barátságban, és engem tartott az egyik legjobb barátjának. Én nem így voltam vele, de gondoltam, ha türelmesen várok, ez a probléma magától megoldódik, és rájön, hogy nincs barátság. Ebben is igazam lett. Jóval később, mint szerettem volna.
Ezek után következett egy nagy, összegyetemi gólyabál. Elég whisky-kólát döntöttem magamba (és tette ezt kedves partnerem is azon az estén) ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjek. Neki ugyan megvolt még a tini fiúcskája, nekem pedig szintén nem volt makulátlan az érzelmi életem (éljen a mindennemű eufemizmus), de ez cseppet sem zavart minket aznap este, annyira nem, hogy már egészen korán ölelgettük a másikat, és ujjheggyel simogattuk egymás arcát. Minden annyira simán ment, hogy az már szívszorító, mígnem kimentem az udvarra egy cigarettára szívem hölgyének legjobb barátnőjével, aki értésemre adta, hogy ő, mint legjobb barátnő aztán már biztosan tudja, hogy velem tuti nem lesz semmi, csak barátként tekintenek rám itt ma este is. Ó... Egy igen fontos részletet kifelejtettem. A bál előtt "barátommal" találkoztunk a lakásán, és onnan indultunk közösen. Mondják, hogy az Alzheimer-kór már egészen fiatalon elkezdődhet, és lehet is benne valami, ugyanis valami fatális véletlen folytán a lakásában felejtettem a saját lakáskulcsomat, amit persze (ó én buta!), csak a bálban vettem észre: ennek eredményeképp mindenképpen együtt kellett hazamennünk bálozás után. Szóval a legjobb barátnő által finoman a fülembe csepegtetett információkkal felvértezve megpróbáltam a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbbet inni, majd megkeresni a legrészegebb lányt a bálban, és felszedni (érzelmi konfliktuskezelő taktikám: előbb pia, aztán nő...). A küldetés 100%-os sikerrel végrehajtatott. Bónuszpont járt azért, mert egy olyan ismerőst, egy korábbi kolleginát sikerült felszednem, akit csak az az ismerősöm nem akart megd*gni, aki nem ismerte. Node minden jónak vége szakad egyszer. Amint két iszonyú romantikus (irónia: nem egy női név...) fenékmarkolászás, és "ki tudja mélyebben a másik szájába dugni a nyelvét" elnevezésű játék között felpillantottam, ott állt a két kis cukorfalat lányka (szívem "csakbarátság" hölgye, és a már említett legjobb barátnő). Vagy a keresztbe tett kéz, vagy a tűéles, szúró pillantás volt, amiből rájöttem, hogy nem helyeslik a helyzetet és haza kéne már menni. Hát legyen. Valahogy leráztam részegségem alkalmi gyümölcsét (azt hiszem egyszerűen valaki más ölébe helyeztem át). Egész úton hazafelé semmit sem szóltam. Mikor hazaértünk "barátom" leültetett, és úgy mellékesen megkérdezte, hogy konkrétan miért hagytam nála a kulcsom? Én nem feleltem, pedig nagyon szerettem volna elmondani neki mindent. De túl részeg és frusztrált voltam ahhoz, hogy belekezdjek. Hazamentem.Azt hittem, itt ér véget a dolog, de a java még csak most kezdődött.
Két hétig nem beszéltünk, én kerültem őt, ő nem keresett engem. Aztán ő lépett elsőnek: "nem kéne beszélnünk?" De. Kéne. Egy üveg bor iszogatása közben elmondtam neki mindent. Ő akkor is titokzatos maradt, bár számomra egyértelműen lejött, hogy nem vagyok közömbös a számára, immáron nem csak barátként. Azt az egy dolgot becsülöm benne, hogy ezen az éjszakán, miután hazakísértem, és még elromantikáztunk a játszótéren, csakis rajta múlt, hogy ne csak egy kellemes iszogatós este legyen. És nem is lett. Pedig elmondta, hogy miért volt ez az egész. A 16 éves kis pöcs megcsalta, azzal az indokkal, hogy "ki kellett próbálnia". Mikor "barátom" ezek után kijelentette, hogy még mindig tiszteli és szereti, és hogy szerinte ő (mármint a "pasija") erősebb személyiség, mint én, nos, én ott végeztem vele. Egy évig nem beszéltünk. Aki azt hiszi, hogy most már tényleg vége a sztorinak, annak gyorsított verzióban a befejezés. Tehát egy évig nem beszéltünk, majd egy idő után ismét találkoztunk, ismét ugyanott, ahol legutóbb, megint boroztunk, de most nem vallottam neki semmit. Viszont nagyon kellemes estét töltöttünk el egymás társaságában. Egyetlen párbeszédet emelnék csak ki az estéből:ÉN: Képzeld, memoárt írok. Régi lányokról, olyanokról, akikhez a múltban közöm volt, akik tetszettek, akikkel jártam, és akiknek elég érdekes a sztorija, hogy leírjam.
Ő: És hol tartasz?
ÉN: Nálad.
Ő: És én múlt időnek számítok...? (kacér pillantás, bár lehet, csak az esti fény meg a lóf*sz)
Hívjatok naivnak vagy hülyének, de ezek után egy picit úgy éreztem, hogy van keresnivalóm, mivel közben már szakított az előző pasijával, sőt, volt még egy azóta, aminek szintén vége lett. Szóval mindezek után újra felvettem vele a kapcsolatot, SMS-eztünk, és leszerveztünk egy randit (filmnézés késő este, én főzők, ez barátok közt is randinak számít, ha élhetek ebben az esetben ilyen képzavarral). Ő is belement a dologba. Sőt. Éreztem rajta, hogy izgatja is a dolog. Aztán hirtelen, minden további nélkül lemondta, majd a pótlást is. Majd annak a pótlását is. Amikor pedig kérdezgettem, hogy mi van, rám förmedt, hogy mit akarok én ilyen hirtelen részt venni az ő életében? Ő erre nincs felkészülve. Majd két nap múlva találkoztunk, ő is azt a játékot játszotta egy sráccal, mint én a bálon azzal a bizonyos lánnyal. Jöttömre úgy ugrottak szét, mintha két vadidegen gabalyodott véletlenül egymásba. Ők azóta is együtt vannak, én azóta sem beszélek vele. Nem szeretnék ítélkezni, részrehajlásból kifolyólag. A zsűrire bíznám a döntést. Kit juttat tovább?