A történet még a születésem előtt kezdődött. Anyum, és az ő anyuja nagyon jó barátnők voltak, és még most is tartják a kapcsolatot. Egyszer történt, hogy közös program gyanánt elmentek állatkertbe, persze a két legkisebb gyereket is magukkal ráncigálva. Persze a két legkisebb gyerek Ő volt és én. Akkor csak olyasféle célpontnak tekintettem, akire rá lehet ugrálni, akit nyúzni lehet, meg ilyenek. Nem lehettünk többek hét évesnél. Aztán történt, évekkel később egy hasonlóan szép napon, hogy édesanyám újra maga mellé kapott, és elvitt Móvárra, egy kisebb osztálytalálkozóra, ahol persze Ő és az anyukája is ott voltak. Akkortájt nagyon 'nagylány' voltam, mivel volt fiúm, és ezért eléggé bunkóztam a többiekkel, 11 éves létemre. Anyukáink összeeresztettek minket, vagyis eltereltek a közeli nagymamánál létesült főhadiszállásra. Azonnal kutyázni kezdtem, Ő pedig mélységesen ledöbbent azon, hogy képes vagyok hozzányúlni egy kutyához, amikor 'városi' vagyok. Onnantól nem sokra emlékszem, olyan képek ugranak be, hogy labdával dobálom Őt is meg a kutyát is... Hiába, elég zakkant gyerek voltam.

Azt hittem, sok közünk ezentúl nem lesz egymáshoz, de mit hozott a sors, animés lettem. Szerettem volna elmenni az idei, 2009-es találkozóra, írtam neki iwiw-en, hogy jöjjön el velem, meg meséljen, hogy milyen az egész. (Időközben anyukáink értekeztek egymással, és onnan jött elő, hogy mindketten animések vagyunk.) Ő pár napra rá válaszolt, hogy persze hogy segít, szíves örömest. Megadta hát legjobb barátja msn-címét, azzal a kijelentéssel, hogy Ő nem szokott msn-en jelen lenni. Az Ő legjobb barátja hamarosan nagy rajongómmá vált, nem kis bosszúságomra. Találkozást kért és kapott is, amitől még jobban beindult rám. Mikor már harmadszorra is kikosaraztam, felajánlottam neki, hogy ismerkedjen össze a legjobb barátnőmmel, akivel azóta is együtt vannak. Barátnőm csak azzal a kikötéssel jött el, hogy én is ott marad vele végig, én pedig azzal, hogy nem csak hármasban leszünk. Így jött a keveredés a képbe. Elhozta hát Őt és az egyik barátját, aki nagyon ragaszkodott a mozizáshoz. Elsőre nem ismertem meg. Magas lett, és eszméletlen jóképű. Ha akkor és ott elütött volna egy busz, én komolyan boldogan haltam volna meg, mert láthattam, milyen angyalian mosolyog. Minden esetre volt egy nagyobb küldetésem is: terelgetni barátnőm és barátom. Nem sok időm jutott arra, hogy gyönyörködjek Benne, de az a pár pillantás, amit Rá vethettem lehet, hogy még sok is volt. Beültünk a moziba, X-Men 4. Szokásomhoz híven az egész filmet végikommentáltam, röhögtem rajta, hogy 'a frizura még mindig tökéletes'. Persze az Ő háta mögött beszélgettem, az ötödiknek beesett személlyel. Persze próbálkoztam az olyasféle lányos trükkökkel, hogy az övé mellé csúsztatom a kezemet, stb. Semmi válaszreakció nem volt, így hát inkább a leendő párocskára és a filmre koncentráltam. Vége lett a filmnek, meglepődve tapasztaltam, hogy szüleim többször is hívtak. Elmondtam hogy mi a szitu, és hogy már a buszmegálló felé megyek, nem kell aggódni. A vidékiben szétváltunk, barátnőm futott a buszára, aminek már járt a motorja, a fiúk elslattyogtak a vonatuk elé, én pedig odasétáltam a megszokott járdaszigetre. 3 perce ment el a buszom, háromnegyed óra múlva jön a következő. Na bumm... Leültem a meleg járdára, bedugtam fülembe a zenét, és megnéztem a naplementét. Hoppá, csörög a telefon! Felvettem, barátom az, kérdezi, hogy hol vagyok, mert ők is lekésték a vonatot. Mondtam, hogy itt ülök a járdaszigeten. Mondta, hogyha már nincs jobb dolgom, menjek oda hozzájuk. Hát tényleg nem volt jobb dolgom, arra is van egy nekem jó buszmegálló, hát elindultam. Az aluljáróban részeg focidrukkerek énekeltek. Behúztam a nyakam és felgyorsítottam a lépteimet. Bumm! Magas, férfi, nagydarab, jaj bocsánat... Megragadta a kezem. Felnéztem rá, hát telefonos felkeresőm nézett le rám meglepetten szemüvege mögül. Zavartan felnevettem, kikapcsoltam a zenét és elindultunk a peronra. A maradék két fiú egy padon ült és beszélgetett. Mosolyogtam és integettem nekik. Visszaintettek, és amikor odaértünk melléjük, mellettem álló hatalmas barátom megkérdezte, hogy mennyi időm van még a következő buszig, mert nekik egy órájuk van a vonatra... Kotorásztam a zsebemben, telefon, telefon... Megvan, még negyed óra. Okés, elkísérnek a buszmegbe. Kellemesen cseverésztünk, megmutattam a régi és az új sulimat is. Jött a busz. Kedves mosoly, egy reménykedő pillantás Felé, majd ugrás a buszra. Csikorogva nekiindultunk, és ők lassan kifolytak a képből. Felhoztam este, hogy milyen helyes legény lett Belőle, mennyire aranyos, meg minden. Érdeklődtem, hogy mondott e rólam valamit. Nem. Viszont potyautasunk az egyik volt barátnőjéhez hasonlított... Remek... Barátom viszont beavatott a háttértitkokba, miszerint Ő nem akar barátnőt... Még remekebb... Nyár elején összejöttem egy sráccal, akivel egy ideje beszélgettünk, jól elvoltunk, és egyre jobban izgatta a fantáziámat. Találkoztunk párszor a közel kéthónapos kapcsolatunk alatt, majd dobtam, mert teljesen elhanyagolt, és rájöttem, hogy Őt mégis jobban szeretem... Barátnőm és barátom viszont együtt maradtak, élték a kis életüket, boldogan, szerelmesen. Újra elkezdtem érdeklődni, hogy mi van Vele. Útközben barátom a legjobb baráti címig felküzdötte magát. Azon szórakoztunk, hogyha összejövök Vele, akkor majd mondhatom, hogy : a legjobb barátnőm pasija a legjobb barátom, és az ő legjobb barátja az én pasim. De sajnos semmi sem ilyen egyszerű. Bár megszereztem az Ő msn-jét is, keveset tudtunk beszélgetni, mert ritkán volt fent. Amikor beszélgettünk, az is inkább csak abból állt, hogy én írtam neki, ő pedig közbe-közbe szólt néha. Nem volt valami fényes kapcsolat, de legalább volt. Immáron legjobb barátomtól visszahallottam, hogy nem igazán van oda meg vissza az örömtől, hogy nagyon is teccik nekem. Okés, nem érdekel, majd megkedveltetem magam vele, hiszen ez már annyi emberrel sikerült... Gondolni könnyű, de kivitelezni annál nehezebb. Próbáltam minél inkább rákényszeríteni, hogy írjon ő is, kérdezgettem, ha visszakérdezett válaszoltam, és a többi... Én úgy éreztem, hogy egyre jobban kijövünk, és jött ennek a tetőzése: barátom kijelentette, hogy nagy valószínűséggel teccem neki, azért ellenkezik ennyire ellenem. Kegyetlen boldog voltam, de az örömöm nem tartott tovább vagy 4 napig. Jött ismét egy kétes üzenet: van barátnője. Most hogyan? Nem úgy volt, hogy Én teccem neki? Hogy nem akar barátnőt?? Barátom mesélt a lányról, mondta hogy milyen szép, meg hogy olyan kis pici, aranyos. Én is aranyos vagyok, sokak szerint szép is. Akkor azért választotta azt a másik lányt, mert alacsony? Hát... akkor... így jártam, azt hiszem. 14 évesen lányként a 170 cm-es magasság nem számít éppen apró termetnek. Kár, pedig mennyire örültem volna neki, ha összejövünk. Feljött msn-re, gondoltam, megkérdezem, ha már így van, akkor Ő is támassza alá. Azt mondta, hogy a barátom találta ki. Hogyazarrrr... Rendben, letettem a csatabárdot, nem érdekelt, jó ez így, hadd higgye, hogy többet tud, mint én. Pár napra rá ismét feljött, nagyon jót beszélgettünk, és őszinte lány révén megírtam neki egy kedves megjegyzése után amit gondolok: 'hogy én mennyire szeretlek téged! :)' Azóta csak egyszer beszéltünk, akkor is fórumozott, és beszervezett. Nem volt egy nagy durranás az egész, de Ő csinálta, szóval nagyon értékeltem az egészet. Barátom hazajött az egyhetes nyaralásból, örültem neki. Előjött, hogy valamikor kellene találkoznunk. Hülyeségből hozzátette, hogy hozzam el a barátnőmet, én pedig visszavágás képen kijelentettem, hogy hármasban nem, akkor hozza el Őt. Ott törtem át megint a falat, elkezdett bunkózni, hogy mért nem mondtam már le róla, hiszen neki barátnője van, látni sem akar engem. Itt már nálam is elpattantak a húrok, hozzávágtam, hogy elegem van belőle meg a hazugságaiból. Hogy azt mondta, Neki van barátnője, és nincs is, hogy időnként kijelenti, hogy szakítottak. Mondta, hogy ő nem szokott hazudozni, amikor azt mondta, hogy Neki nincs barátnője, azt azért mondta, mert megkérte rá, hogy mondja azt, hogy minden egyes beszélgetésünk után őt nyúzta, hogy koptasson már le róla, satöbbi. Tovább veszekedtünk, egyre nagyobb szavakkal dobálóztunk, amikor mondtam neki, hogy akkor itt vége, és leléptem. Nem akartam tovább veszekedni, nem volt hozzá erőm. Addig bírtam ki sírás nélkül, amíg a nappaliból a szobámig elmentem. Becsaptam az ajtóm, és egész este zokogtam. Jót tett, megnyugodtam. Azóta már kibékültünk és ugyanolyan jóban vagyunk, mint eddig. Viszont a tudat, hogy nem képes a szemembe mondani, mit gondol, nagyon fáj. Kétséges számomra, hogy ki is mond igazat...