Ez ideáig lehetne egy szokványos kis semmiség, de a szakítás után egy héttel adott egy levelet, hogy azt feltétlenül olvassam el. Persze nem tettem, gondolván, hogy ugyan már, rég túl vagyok rajta, különben is mit akar, hiszen ő dobott. Ez október vége felé történt, én karácsonykor olvastam el a levelet, ami egyébként egy vers volt. Nem is akármilyen, főleg, ha figyelembe vesszük a korát. Na, gondoltam, ő ilyet is tud?! És koppant az állam. Nagyjából ebben az időben lett hozzájuk is bevezetve az internet, és elkezdtünk msn-en beszélgetni, első témánk az volt, hogy megbeszéltük ezt a négy együtt töltött hónapot, hogy mi miért és hogyan történt közben és a végén. És innentől kezdődött egy nagyon mély és őszinte barátság. Vagy legalábbis akkor annak tűnt annak ellenére, hogy egyszer-kétszer gondoltam arra, hogy én ezt a csajt hagytam elmenni. De nem foglalkoztam ezzel különösképpen, hiszen ez a vonat már elment, és különben is, akkor már akadt időnként egy barátnő, hol hosszabb, hol rövidebb időre. A következő másfél évben amolyan „barátság” bontakozott ki köztünk. Aztán történt valami. Fél éve együtt voltam egy lánnyal, akivel nagyon megromlott a végére a kapcsolatom, és persze kinek a vállán sírtam ki a bánatom? Gondolom, kitaláltátok… És ekkor már nem csak beszélgettünk, bár sok mindent nem engedett, mondván, hogy nekem van barátnőm. Ez után még volt egy-két ehhez hasonló felemás „randink”, amik baráti beszélgetésnek indultak, majd vad csókolózásba, majd az engem való leállítással végződtek. Ezek után szakítottam a barátnőmmel, és megtörtént az első hivatalos randink, melynek már nem az volt a befejezése, hogy le kellett engem állítani. Megtörtént az, aminek meg kellett, lefeküdtünk egymással. 2008. május 3-án történt. A következő nyarat együtt töltöttük, amikor csak lehetett, találkoztunk, és életemben először őszintén tudtam azt mondani egy lánynak, hogy „Szeretlek”. Szeptemberben más városba szólított a munkám, egy kb 160 km-re lévő megyeszékhelyen kaptam állást a színházban. Hétvégéken ugyan hazajártam, de megsínylette a dolgot a kapcsolatunk, kicsit elhidegültünk egymástól - mert elcsavarták a fejemet. Telefonban szakítás következett, hiszen megcsalni nem akartam, viszont akkor hétvégén nem mentem haza a próbák miatt, nem akartam a legközelebbi találkozásunkkor - ami valószínűleg a premieren lett volna - konfliktust, nem akartam, hogy bárki is jelenetet rendezzen, bár egyikünk sem arról híres. Gyorsan rájöttem, hogy ez egy nagyon rossz döntés volt. Hogy mi lett azzal a másik lánnyal? Két nap után végül átvert engem.

Hurrá, két szék közé a földre…

Közben a próbaidőszaknak és a folyamatos előadásoknak vége lett, én pedig hazaköltöztem. Megpróbáltam az egyedüllétnek a jó oldalát nézni, hiszen úgyis a végét járta a kapcsolatunk (gondoltam akkor), nem is baj, hogy vége lett, a másik lány meg mehet a sunyiba. Aztán három hét múlva megláttam egy padon egy másik sráccal beszélgetni. Iszonyúan, hihetetlen módon féltékeny lettem. Este későig MSN-beszélgetés következett, ahol kiöntöttük szívünket, végül abban maradtunk, hogy másnap találkozunk. Így is lett, csak éppen megszólalni nem bírtunk az elején… Hát igen, mennyivel könnyebb személytelenül, a monitor mögé bújva. De végül mégiscsak elkezdtük a Nagy Beszélgetést. Féltem az újrakezdéstől, mert őszintén mondom, nem akartam megint megbántani, és ezt el is mondtam neki. Az ő válasza az volt, hogy vállalja a kockázatot. Így megint egymáséi lettünk. Október közepén jártunk ekkor, és decemberig szinte idilli volt a kép megint, majd a téli szünetet egy Franciaországban élő barátjánál töltötte, akiről ugyan tudtam, hogy régebben bejött neki a kedvesem, és az én kedvesemnek is ő, de a két dolog nem egyszerre történt, valamint régi dolgok voltak már ezek, és abszolút barátként emlegette. Hogy miért engedtem el mégis? Mert tudom, hogy az utazás a lételeme. Korábban is volt már európai nagyvárosokban, és azt is tudom, hogy akkor is kiment volna, ha nem engedem. Öntörvényű, nem szereti, ha bezárják, ez az egyik oka annak, hogy beleszerettem, miért korlátoznám? Ezen kívül, ha nekem lett volna lehetőségem akárhová akármikor elmenni, megtettem volna, ahogy tettem is a színházas munka elvállalásakor. Amikor hazajött, fölmentem elé Ferihegyre, több órát késett a gépe, ezért este már nem volt vonatunk. Ott éjszakáztunk hát a reptéren és hajnali vonattal jöttünk haza. Már a reptéren sem volt rendben valami, de ezt akkor még inkább a fáradtságnak tudtam be, de a következő napokban biztosan kezdtem érezni, hogy történt valami, amit nem mond el.

Igazam volt: smároltak.

Nem volt egyszerű lenyelni, ráadásul egyébként is furcsán viselkedett velem, amikor együtt voltunk, olyan Vége-hangulatú volt minden. Súlyosbító körülményként ott volt egy táncdarab próbaidőszaka, ami az összes energiámat és nagyon sok időmet elvette. Az sem „segített” sokat, hogy kerekperec kijelentettem neki, hogy nem akarom őt most újra meghódítani – igen, tudom, azóta rájöttem, hogy ez egy óriási hiba volt. Fogalmam sincs, hogy hogyan, mégis túlélte valahogy a kapcsolatunk. Annak ellenére, hogy ekkor már tudtunk, hogy a nyáron elköltözik Franciaországba. Menekült a családjától. Ha róluk beszélt, gyakorlatilag mindig az volt a téma, hogy éppen kivel veszett össze – a húgával, az öccsével és az édesanyjával élt együtt, úgyhogy volt választék. Szóval megértem, hogy el akart költözni, de ezt akkor, januárban még nem igazán fogtam föl. Szóval a csodával határos módon együtt maradtunk, és bár többet veszekedtünk, mint előtte, még mindig nem tartottam vészesnek a dolgot. Havi egy még belefér. Még mindig szerelmes voltam. És ő is. Bár lehetne rá okom, de a mai napig nem kételkedek abban, hogy ez így volt. Egy aránylag jó nap estéjén éppen zuhanyoztam, még tán énekeltem is közben, elég jó hangulatom volt. Majd utána, amikor leültem az ágyamra, leesett valami. Rájöttem, hogy el fog menni. Fölfogtam. Zokogtam. Sírtam, mint egy kisgyerek. Fogalmam sincs, mennyi ideig. Megrázó volt a fölismerés. Jött április vége, ő gőzerővel készült az érettségire, nekem meg eljött a névnapom. Amit elfelejtett. Hát ezt egy kicsit zokon vettem. Vártam, hogy rájön magától, nem szóltam, hogy bajom lenne, ha kérdezte, azt mondtam nincs semmi baj. Persze látszott rajtam, hogy van. Másnap sem esett le neki, hát elmondtam. Akkor következett, hogy jaj, ne haragudjak, és ilyenek, hát veszekedtünk egy lájtosat, ami beszélgetésbe torkollt. Majd olyasmiről beszélt, amiről nekem csak egy kérdés jutott eszembe, ő most szakítani akar? Igenlő volt a válasz. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Tudtam, hogy ez most komoly. Nincs visszaút. Csak éppen elfogadni nem akartam. Nem akartam elengedni, és ezt fizikailag is kinyilvánítottam, magamhoz húztam, amiből szeretkezés lett. Aztán elment, és valami hihetetlen ürességet éreztem. Csak álltam, és néztem utána. Olyan volt, mintha elvitte volna a lelkemet. Zombivá változtam. A következő két hónapnak, amit még itthon töltött, a nagy része azzal ment el, hogy próbáltam vele összeveszni, próbáltam haragudni rá, próbáltam minél negatívabban beállítani magam előtt. Nem sikerült. Aztán elfogadtam, hogy ez csak az idővel fog elmúlni. Az utolsó előtti napon, amikor még mindketten itthon voltunk, megbeszéltük, hogy találkozunk, elmegyek vele vásárolni az útra, beszélgetünk, barátkozunk egymással. Délelőttől kora délutánig együtt voltunk. És elfogott az a régi érzés, hogy most minden rendben van, nincsen semmi baj, hiszen együtt vagyunk. Lefeküdtünk, és utána úgy váltunk el, hogy azt mondtam neki, szeretem. Aztán idén július elején elrepült. Most itt tartunk. Cirka 1600 km-re lakik tőlem, és kiegyensúlyozott párkapcsolatban él. Én pedig próbálok csajozni, időnként sikerül is valami. Bár néha úgy érzem, hogy túl vagyok rajta, hogy készen vagyok egy új kapcsolatra, mégsem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá. És talán fölöslegesen, de még él bennem a remény halovány szikrája, hogy egyszer mi még együtt leszünk. Mint régen. De ha mégsem lenne így, akkor is hálás vagyok a sorsnak, vagy Istennek, vagy bárkinek, aki arról tehet, hogy mi találkoztunk. Szerencsésnek tartom, hogy megismerhettem őt. Most is a könnyeimmel küszködök… Már tudom, milyen szerelmesnek lenni. Hatalmas ajándék volt ez tőle. Köszönöm neki.