Meddig lehet tűrni a kéretlen ostromot? Következő történetünk férfi főszereplője a női béketűrés határait feszegeti: azt képzeli magáról, hogy ellenállhatatlan, és gusztustalanul nyomul a lányra. Most megtudhatjuk, hogy a határozottság fontos fegyver és már az elején ki kell rántani a kardot. De mi van akkor, ha mindez a másik felet egyáltalán nem érdekli?
Történetem elég egyszerű lesz, ha tanulság nem is akad benne, nevetésre mindenképpen alkalmas. 27 éves vagyok, kis kertvárosi házban élek és nem messze tőlünk van egy remek kis hely. Azon kívül, hogy éjszaka összegyűlnek itt alvilági figurák is, egész kulturált bár. Amikor leülünk a barátaimmal, mindig történik valami velünk vagy körülöttünk. Rendkívüli magasságom miatt hamar kiszúrnak a férfiak, és akinek ilyesmi a zsánere (mert vannak), azonnal azt hiszi, hogy eljött az ő ideje és bepróbálkozik. Csak az a baj, hogy rendszerint félrészeg kisfiúknak vagyok az esete – ezt már megfigyeltem.
Az egyik ilyen alkalommal nyugodtan üldögélünk, mire egy kedves barátom megismeri rég nem látott cimboráját, és annak baráti körével együtt odainti a mi asztalunkhoz. Lassan este tíz, elindul a kulturdiszkó. Ilyenkor rendszerint már idétlenkedni szoktunk: Kordára meg a Dolly Rollra rázzuk magunkat. Az említett baráti körből kiválik egy figura és mellém ül. Indító szövege: „Hát te osztan jól megnyőttél, brehehehe!” Erre kínosan mosolygok, mert nem akarok visszavágni, hogy ő pedig mindenhez képest alacsony. Mert az volt. Korábbi nyitószövege ellenére, nem volt született paraszt, csak megjátszotta, mert azt hitte vicces és vevő vagyok rá. Ilyen kis hülyegyerek volt, nem fogta fel, hogy nem. Teljesen elszállt magától, azt hitte, ellenállhatatlan. Az a típus volt, aki még télen, a hóban is tornacipőben jár, és divatszolisra égeti magát, ami a budapesti decemberben elég nevetséges látvány, magára erőszakolt izmos váll, hozzá kis vézna lábak. Katasztrófa volt. Folyamatosan dumált, lényegtelen dolgokról, nem is figyeltem rá. Amikor elkezdtünk szedelőzködni, hogy megyünk haza, megkérdi, hogy adhat-e egy Jó éjt-puszit? Mondom, miért ne? És odatartom az arcom. Erre elkapja a fejem és iszonyatosan lesmárol, de úgy, hogy még az orrom is bevágom az arcába. Alig jutok szóhoz, egy pillanatig arra gondoltam, hogy ha most egy filmben lennénk, akkor izmosan pofon vágnám, hogy berepül a sarokba, de csak álltam ott. Hazamentünk mind.
Másnap délben csörög a telefon. Felveszem. Idegen hang: „Szia, na, mi van, haza értél tegnap? Nagyon korán elhúztál. Mi még buliztunk. Amikor elmentetek, akkor kezdődött csak az este” – folyamatosan nyomta a szöveget, de nem tudtam még mindig, hogy ki az. Amikor rákérdezek, hogy ne haragudjon, kivel beszélek, akkor beleröhög a fülembe, és azt mondja, hogy a Csókkirállyal. Nem válaszolok semmit. Nincs is időm rá, mert azonnal elhív moziba. Én megmondom neki, hogy kösz nem, és lerakom. Este folytatódott az ostrom, mert közel 6 mélt küldött (nem tudom, honnan szedte le a címem, elég jellegzetes a nevem az iwiw-en simán megtalálni) mindegyikben valami banális hülyeséget írt. Az elsőben bocsánatot kér, mert letámadott. A másodikban azt írta, hogy ez a vehemens viselkedés a személyisége része és fogadjam el, a harmadikban egy következő randi lehetőségét vázolta fel, melynek időpontjáról én dönthetek. A maradék 3 levél tartalmilag az előző hármat járta körbe és erősítette meg, a biztonság kedvéért, még egyszer. Egyikre sem válaszoltam, majd ha számon kéri, azt mondom, hogy nem kaptam semmit.
Következő péntek este ismét összefutunk a szórakozóhelyen. Kérdi, hogy miért nem válaszoltam, mondom, azért mert foglalt vagyok (nem volt igaz). Erre ő: „Az nem baj, attól még haverkodhatunk!” Most erre mit tudok mondani? Persze nála a haverkodás teljesen mást jelentett, mert egész este simult hozzám és olyan bókokat nyomott, hogy egyértelmű volt a szándéka. Végül szóltam a barátainak, hogy szereljék már le. Nem tudom, mit mondtak neki, de többet nem próbálkozott. Annyira zavart, hogy az a kis vakarcs így betámadott, de vagyok annyira udvarias, hogy ne dózeroljam le a lelkét. Amikor legközelebb láttam, már rám se köszönt, oda se jött. Lányok! Meddig lehet tűrni az ilyen ostromot?
