Egyszer csak egy zajos csapat érkezik, legalább heten lehettek. Már csak a mellettünk lévő asztal volt szabad, így oda telepedtek. Amint leültek, magukra erőszakoltak egy kis kultúrát. Lopva megnéztük őket és láttuk, hogy annyira azért nem csövesek. Nem annyira részegek, mint mutatták, jólszituáltnak látszottak és szakadtak sem voltak. Kivéve egyiküket. Egy kövér, kopasz gyereket, aki csaprészeg volt. Alig bírt ülve maradni. Észrevette, hogy a barátnőm figyeli – én időben elkaptam a tekintetem, mert ismerem az ilyen történetek folytatását, de hát ő nem kapott ilyen kiképzést. A kopasz elkapja a tekintetét és azonnal be is szól neki: „Hé, mucókám, hát mit te nézel, he? Nem jössz malackodni?”

Ekkor a haverjai gyorsan leszerelték, az asztal felé fordították, tőlünk meg gesztusokkal kértek elnézést. Aztán a Kiskopasz időnként hátra-hátra nézett, felénk, de mi tudomást sem vettünk róla. Láthatólag nagyon nem tetszett neki, hogy barátnőm folyamatosan levegőnek nézi. Egyszer csak felállt – mi is megijedtünk, de a Kiskopasz haverjai is – ám csak annyi történt, hogy botorkálva elindult a kijárat irányába. Ekkor felállt az asztaltól az egyik srác és odajött hozzánk. Sűrűn elnézést kért és látszott rajta, hogy mennyire szégyelli magát. Elmondta, hogy a haverja nem mindig ilyen hülye. Mondtuk neki, hogy semmi baj, nincs magánál, van ilyen stb.

Ekkor megérkezett Kiskopasz, de még nem ült le, hanem rendelt valamit a pultnál. A srác ezt látva így szólt: „Ajaj, ebből baj lesz. Biztos nem kólát kér.” Ekkor mondom neki, hogy azonnal rakják taxiba, vagy vigyék haza. Erre a srác mondja, hogy nem ilyen egyszerű az, mert a gyerek Cegléden lakik. Na, puff! Egyszer csak Kiskopasz elindul felénk, majd akadozó nyelvvel odaüvölti nekünk: „Na, mi van Ákos…oda….odaültél a csajokhoz?” Aztán elesett és összevizelte magát. Útközben majdnem az asztalt is magára borította, de csak néhány poharat sikerült összetörnie. Ekkor a kocsma tulaja vörös fejjel kivágtatott és határozottan közölte, hogy azonnal vigyük ki Kiskopaszt, mielőtt más is távozik belőle. Kiskopasz haverjai felnyalábolták őt, majd kihúzták az utcára. Már azon gondolkodtunk, hogy mentőt hívunk (így legalább az alvóhely is meg lenne oldva) de Kiskopasz lassan magához tért. Mondta, hogy jól van. Ekkor mi közöltük vele, hogy bebrunyált. Erre ő: „Jéé, tényleg, kezd is lehűlni a lábam között… Tudod, milyen rossz érzés??” Az egyik haver kitalálta, hogy vigyék fel hozzájuk, itt lakik nem messze. Aztán az ágyhoz kötözik majd és hidratálják, reggel meg feltolják a vonatra. El is vitték, ám az a srác, aki korábban odaült hozzánk (Ákos) magyarázkodni, elköszönt a barátaitól, mert az ellenkező irányba kellett mennie. Az ő estéjüket is a hazavágta az affér. A közelben lakott, így sétálva, velünk együtt indult el. K. egyszer csak azt mondja, hogy még korán van, üljünk be valahova, legalább egy borra. Ákos nem tiltakozott. A beülésből, hajnalig tartó iszogatás – és ismerkedés lett – K. szép szolidan összejött Ákossal. A srác reggel félhatkor felajánlotta nekünk, hogy menjünk fel hozzá szunyálni. Mivel mi is haza tudtunk már menni – járt a metró - visszautasítottuk, de Ákos elkérte K. telefonszámát (egész este szinte csak vele dumált). Annyit még hozzá, hogy Ákos (kissé ittasan) a bárból lenyúlt egy borospoharat, amit a kabátja belső zsebébe rakott, és a villamoson nekidőlt a kapaszkodónak, így alaposan össze is törte. Nem merte kiszedegetni a szilánkokat, azt mondta, majd otthon kioperálja. Annyira ügyelt, nehogy megvágja magát, hogy kigombolta a kabátját és a sérült szárnyat óvatosan eltartva magától - mint valami tétovázó szatír - utazott velünk. Négy nappal később K. felhívott, és boldogan ecsetelte, hogy azóta újra randiztak: elmondta, hogy Ákost nagyon aranyos fiúnak tartja. Mondjuk, pont K. esete volt: magas, vékony, kisfiús arc. Remélem, lesz belőle valami.