Újra terítéken a korkülönbség kérdése, valamint a „két tűz között”- kapcsolatok bonyolult lelki motívuma. A lány azt hitte, terhes - aggodalmát meg is osztotta párjával, aki meglepően jól fogadta a hírt. Később kiderül, hogy a gyerek vaklárma volt. Aztán megjelenik egy másik fiú is a színen, és őt is megszereti a lány, aki immár két fiút tart, és úgy látja, kettejükkel teljes az élete. Ennek ellenére fáradtnak és zavartnak érzi magát. Most megtudhatod, milyen nehéz választani két ember között.
Egészen biztos, hogy az én történetem már másokkal is megesett, mégis egyre kevésbé látom a helyes irányt. Kívülállóként tutira egyből látnám, mi a pálya, de így már kezdem nem látni a fától az erdőt. 4 éve megismerkedtem egy sráccal. Semmi különös, helyesnek helyes volt, de leginkább az egyénisége varázsolt el. Hihetetlen közvetlensége, vidámsága, jószívűsége, humora, temperamentuma. Találkozgatni kezdtünk és idővel rájöttünk, hogy nagyon sok dologban hasonlítunk egymásra. Később pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak hasonlóak vagyunk, de remekül passzolunk egymáshoz, minden téren. Rengeteg beszélgetés, jókedv, és a testiség is a helyén volt. Ment minden, mint a karikacsapás. Egyetlen akadálya volt, méghozzá a korkülönbség. Ő közel 10 évvel volt fiatalabb nálam.
Kapcsolatunk idővel furcsa fordulatot vett: egyik pillanatról a másikra elkezdtünk kettős életet élni. Mi megvoltunk végig egymásnak, de mindketten kerestük az "igazit". Az aktuális kapcsolatainkat, vagy egyéb kalandjainkat, találkozásaink alkalmával mindig megbeszéltük, de mellette ott volt a csúnya tény: folyamatosan csaltuk egymással a partnereinket. A kapcsolatok jöttek-mentek, de mi "maradtunk egymásnak". Erről sokszor beszéltünk is, hogy vajon miért van ilyen szoros kötelék közöttünk? Természetesen szóba került az is, hogy ha ilyen szoros kapocs van köztünk, mi miért nem vagyunk együtt? Az én érvem az volt, hogy túl fiatal -nem mertem volna bevállalni. Egyszerűen nem éreztem volna magam biztonságban mellette. Az ő érve (és nagy álma) az volt, hogy gyermekei legyenek - de nem most, hanem jó 10 év múlva. Addigra én már csaknem kicsúszok abból a korból, amikor még gyermekem lehetne - így a gyermekvállalás, valamint az én aggályaim miatt, úgy döntöttük, nem megyünk bele egy tartós kapcsolatba.
Kapcsolatunk ment tovább, úgy ahogy eddig. Soha nem tudtam megfogalmazni, mi az, amit érzek iránta, ahogy ő sem. Addig jutottunk, hogy szeretjük egymást - de...talán nem úgy, ahogy kéne? Vagy túl nagy falat lenne mindkettőnknek egy ilyen kapcsolat bevállalása? Annyira bonyolult és összetett volt ez az egész, hogy egyszerűbb volt mindent úgy tovább élni, ahogy addig is tettük. A sors úgy hozta, hogy egy betegség következtében fennállt a veszélye, hogy esetleg terhes lettem. Aggódás, gyötrődés következett, és persze a frász bennem, hogy ezt vajon hogy közöljem vele? Nem akartam olyan szituba keveredni, hogy esetleg azt higgye, én egy gyerekkel akarom őt magamhoz láncolni. Végül döntöttem, és megosztottam vele nagy zokogások között aggályaimat. A reakciója meglepő volt: nyugtatgatott, és felvilágosított, hogy ha ez a helyzet, akkor ezt bizony ketten hoztuk össze - ketten is fogjuk megoldani, ne féljek. Feleségül vesz és felneveljük a gyönyörű gyerekünket.
Nem ilyen válaszra számítottam: fel voltam készülve a legrosszabbra. Láttam, hogy ez neki nem okoz különösebb gondot, és így én is fellélegeztem. Végül kegyes volt a sors hozzám / hozzánk és nem kényszerített bele ebbe a házasságba, lévén nem voltam terhes. :) Minden ment tovább, ahogy annak előtte. Idővel már meg sem próbáltam megmagyarázni az érzéseimet, a szituációt - egyszerűen megszoktam, és így volt jó.Aztán az élet úgy hozta, hogy megismerkedtem valakivel, aki elrabolta a szívemet. Hozzá kell tennem, a megismerkedés minden pillanatát "végig asszisztálta" a szeretőm, mi több, még ő segített tanácsokkal. A sors fintora, hogy újdonsült szerelmem is 10 évvel fiatalabb volt nálam. Minden felgyorsult körülöttem, a fellegekben jártam és idővel a "szeretőm" is külön utakon kalandozott. A társammal összeköltöztünk és egy kivételesen jó kapcsolatot mondhattunk magunkénak. Egyszer csak, egy év kihagyás után, újra összetalálkoztam a "szeretővel". Egészen úgy éreztem, hogy hozzá csak szép emlékek fűznek - és mellbe vágott a valóság. Néhány hónap után kiderült, hogy ez nem csak szép emlék, hanem maga a jelen. Előtörtek mindkettőnk részéről a régi "érzések" - vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, pontosan mi is - és egy hihetetlenül furcsa szituációban találtam magamat. Változatlanul érzem és tudom, hogy szeretem a társamat. Elpusztulok a tudattól, hogy mégis hogy tehetek ilyet vele? Mégis, újra kettős életet élek. Úgy érzem, kettejükkel teljes az életem. Mindkettejüket szeretem, csak éppen másként. Hogy ez mit foglal magában, nem tudom megfogalmazni. A "szeretővel" egyre szorosabb és szorosabb a kapcsolatunk. Mindeközben én azon igyekszem, hogy emellett nehogy meglazuljon a párkapcsolatom.
A helyzet odáig fajult, hogy amikor a partnerem külföldön van - üzletkötő- abban a pillanatban összecuccolunk a szeretővel....és addig élvezzük egymás társaságát, amíg a párom vissza nem tér. Tudom, most rengetegen elítélnek, higgyék el, nem könnyű ez a helyzet. Egyre kevésbé vagyok tisztában magammal és ott tartok, hogy ez így nem mehet tovább, de nem látom a perspektívát, hogy mégis merre kellene tovább menni? Nem tudom megfogalmazni, mi az, ami köt a szeretőmhöz. Tudom, meg lehetne beszélni vele, de nem akarom, mert nem szeretném, ha olyan döntésre jutnánk, melynek a párkapcsolatom látná kárát. Nem merném bevállalni se a komolyabb fokozatot, se a szakítást...Tudom, patthelyzet. Próbálom keresni magamban a probléma "gyökereit", de mivel most már két "aktív" kapcsolatot tartok fenn egyszerre, csak annyit érzek, hogy fáradok, össze vagyok zavarodva. Szeretnék tisztán látni, rendet tenni magamban, és minél inkább kapálózom, annál inkább beletekeredek. Ott tartok, hogy nem elég, hogy lelkifurdalásom van minden irányba, pánikolok is. A "szeretőm" azt mondja, őt nem zavarja a párkapcsolatom. Ennek ellenére, naponta négyszer is felhív, mindent megbeszélünk, a múltkor pedig kicsúszott a száján, hogy „hát ő már egyáltalán nem biztos abban, hogy nem én leszek a felesége és a gyermekei anyja.” Nekem ketyeg az időm. Nem szeretnék céltalanul bolyongani, hiszen lassan záróra lesz....De tudom, hogy ha ez így megy tovább a végén egyedül maradok.
Most már ott tartok, lehet hogy ez lesz a büntetésem...és megérdemelném. Tudom, meg kéne acéloznom magam és kiállni vagy ezen, vagy azon az oldalon teljes mellszélességgel, mert az amit, most csinálok, önzés. De félek a döntéstől is, talán gyáva vagyok. Hiába rágom át százszor, egyikük nélkül sem tudom elképzelni az életemet. Az sem biztos, hogy a döntés az én kezemben van!! Volt már valaki hasonló szituációban? Szívesen venném, ha megosztaná velem a hasonló tapasztalatát. Köszönöm, hogy elolvastátok levelemet.
