„Nem tudom, nem csak azért jár-e velem, mert kipróbál egy ilyet is?” – levélírónk bizonytalan és tőletek várja a gyámolítást. Összejött egy ezerarcú pasival, akit ő túlságosan soknak tart ahhoz, hogy hosszú távra tervezzen vele. Van közös jövője két teljesen különböző személyiségnek? Párkapcsolati pszichológia vagy felesleges para?
Sziasztok! Igazából egyetlen kérdést jár körbe levelem, amelyre már tudom a választ. Butának fogtok tartani, de a kétség mégis bennem van. Igazából egy pszichológiai kérdést vetnék fel. Van egy barátom, négy hónapja hivatalosan is járunk. Egy házibuliban ismerkedtünk meg. Én inkább introvertált vagyok, nehezen kezdeményezek, (nem vagyok antiszociális, se emberkerülő) ha nagy társaságba kerülök, akkor inkább megállok, és a háttérbe húzódom. Ebben a bizonyos buliban is csendben beszélgettem egy lánnyal, amikor megérkezett Zoli.
Szemlátomást nagyhangú, igazi duhaj srác volt. Nem kedvelem ezt a típust, valahogy olyan, mintha kirakat lenne az egész élete, és nem lennének önálló gondolatai. Elkezdtek zenélni, ő gitározott. Nem is telt bele sok idő, egyszer csak oda ül mellém, és beszélgetni kezdünk. Éreztem, hogy hatással vagyok rá, mert visszavett korábbi lendületéből, komoly arccal hallgatott engem és figyelmes volt. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kaliberű "nagyfiúk" csakúgy szóba állnak velem. Nem vagyok szürke egér, normálisnak, átlagosnak tartom magam - de nem az ő súlycsoportja. Most hogy megismertem a nyugodtabb oldalát, egész szimpatikus lett. Nagyon sokáig beszélgettünk, majd újra összeállt a zenekar és megint a húrok közé csapott. Telefonszámot cseréltünk. Elkezdtünk járni és nagyon szeretjük egymást. Ami zavar, az nem más, mint a folyton kelepelő, vészmadár gondolataim: „össze fogja törni a szíved, maholnap úgyis elhagy, mert neki nem te kellesz.” Önsorsrontó hadműveletbe kezdtem. Zoli annyira sokoldalú: péntekenként DJ egy diszkóban, színdarabokban lép fel, pókerversenyeket nyer. Valamilyen küzdősportot is űz. Amolyan igazi „ruhagyuri”, mindig divatosan öltözködik. Nem tudom, hogy van e közös jövőnk. Esetleg lehet, hogy pont én lennék a lelke másik fele, és igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Én nem tudok neki sokat nyújtani, félek, hogy csak hátráltatnám. Nem akarom megváltoztatni se, ugyanis többször hívott ilyen-olyan koncertre, ahova én nem akartam elmenni és végül ő sem ment. Ez nagyon fájt. Nem akarok megalkudni saját magammal sem, sem pedig az egyéniségét korlátozni. Nem tudom, nem csak azért jár velem, mert „kipróbál egy ilyet is”? Nem érzem úgy, hogy nem érdemlem meg, csak attól tartok, hogy más passzolna hozzá. Azt érzem, hogy őszintén szeret és valójában butaság tőlem, hogy ilyen gondolataim vannak. Az is butaság, hogy a jövőn rágódom, és azon aggodalmaskodom, hogy egyszer úgyis vége lesz – mert akkor ezt is fogom bevonzani. Ő nagyszájú vagány, én visszahúzódó könyvmoly. Szerintetek van közös jövője két teljesen ellentétes habitusú embernek? Jó lenne, ha hoznátok néhány életből merített példát is. Kellemes Húsvétot! Gigi.