Sziasztok! 42 éves nő vagyok, de olyan problémát hoztam, ami tulajdonképpen bárkié lehet – ha nem is most, mert fiatalok vagytok, de talán a jövőben. Én már túl vagyok egy váláson, és van egy lányom is. Egy időben nagyon sokat próbálkoztam, hogy férfit találjak magam mellé, de a sok csalódás miatt már kezdtem letenni a misszióról. Akkor azt gondoltam, talán az a sorsom, hogy egyedül maradjak. Pedig belevalónak, életvidámnak és jó nőnek tartom magam. Amikor egyik randim a másikba ért, kisebb regényt tudtam volna írni a különböző férfiakról. Az egyik nem tud öltözködni, a másik mosakodni, a harmadik pedig annyira láncdohányos, hogy szinte nem is ő szívja a bagarettát, hanem fordítva.

Amikor már feladtam a keresgélést és le is iratkoztam minden helyről, ahova eddig feltöltöttem a profilomat, jön egy e-mail. A férfi azt írta, hogy még akkor mentette le a címem, amikor még nem töröltem magam, de sokat tétovázott, hogy írjon-e, vagy sem, ugyanis nem gondolta, hogy egy ilyen nő, mint én, érdekelődést mutatna felé. Sándor 47 éves volt, fiatalos és sportos, viszont házas. Sokat leveleztünk, végül megbeszéltünk egy találkozót. Az első látásra szerelem nem az én műfajom, de valahogy éreztem, hogy a vonzalom villámcsapásszerű és kölcsönös. A találkozót újabb randik követték, végül felhívtam magamhoz és megtörtént, aminek meg kellett, és amit mindketten úgy vártunk, mint a serdülő első bálozók. (Ezek az események kb. négy hónapot ölelnek fel, azért nem ilyen sűrűn történt minden). Sándor felesége tudott a dologról, (rólam) lévén a kedves férje mindenről tájékoztatta, amikor az asszony számon kérte, hogy merre kódorgott. A viszony, ami kettejük közt maradt, elég bizarr volt: Sándor el akart válni az asszonytól, de Klára ragaszkodott hozzá. Kiegyeztek egyfajta nyitott házasság-félében. Időközben Klára megtalált engem az iwiw-en és elkezdett mindenféle hosszú, ömlengős és elég bárdolatlan hangvételű üzeneteket küldözgetni: hogy ő mennyire szereti még a férjét, és tegnap este is hatalmasat szexeltek és nyáron együtt mennek Görögországba. Később Sándor elárulta, hogy ezt mind az asszony találta ki, mert rettenetesen féltékeny. Felajánlottam Sándornak, hogy költözzön hozzám.

A lányom kedvelte Sándort, pedig ő ritkán fogadott el valakit – eddig két pasit hoztam fel, és mindkettővel tartózkodón viselkedett, később meg is mondta, hogy „seggnek” tartja őket. Sándor kijelentette, hogy szeret engem is, meg a lányomat is, de nem akar hozzám költözni. Amikor megkérdezem, miért nem, kitérő választ adott. Nem sok személyes cucca maradt nálam, csak egy-két ruhája – mintha csak valami rokon lenne – de én férfit szeretnék magam mellém! Azt mondta, „nem akar zavarni, és a gyerekemet sem.” Pedig tisztában volt vele, hogy ide befogadták, és itt szeretik, örülnek, ha látják. Otthon meg csak egy bolond tyúk várja. Telnek-múlnak a hetek, mígnem Sándor váratlanul bejelenti, hogy visszamegy a feleségéhez, és be akarja fejezni velem a kapcsolatot. Csak úgy hüledeztem. Elsőre fel sem fogtam. Végül megtörtént: elment. Másnap Klára ír egy mélt nekem, amiben azzal henceg, hogy végre visszakapta az urát, és ő megmondta, hogy így lesz: sosem voltak még ilyen boldogok, sőt, ez a kis kaland velem csak még jobban megerősítette az egymásba vetett bizalmukat és feltámadt a régi tűz. Kiborultam, és elvonultam a konyhába, hogy ne lásson a lányom sírni.

- Szia! – mondja.

- Mi szél hozott? – válaszolom, és próbálok laza maradni.

- Döntöttem. Haladéktalanul elválok. Megkérdeztem az ügyvédet, és azt mondta, kitalál valamit. Nem érdekel, ha minden pénzem elviszi az a nő!