MI (a csajok), és ŐK (a pasik) annyira, de annyira különbözőek vagyunk. Ezt már biztosan ti is észrevettétek - feltéve, ha nyitott szemmel mászkáltok a világ dolgaiban. Az ellentétek persze zömmel vonzzák egymást, de vannak olyan ellentétek, amik irtóra taszítók tudnak lenni. Az egyik ilyen nálam a FOCI. Igen, jól látjátok: FOCI. Így, csupa nagybetűvel. Kardinális, szinte már megoldhatatlan probléma. Még a széthagyott használt zoknik, a mosdóba hullajtott hajszálak és a fogkrémpöttyös tükörnél is gigászibb! Elismerem, nem vagyok trendi nő, egyszerűen képtelen vagyok trendi kis nőként viselkedni, amikor meghallom, hogy felzümmög a tv, meghallom a dudálást, vuvuzelázást, sípolást meg az összes többi pokoli hangzavart, ami egy focimeccsel együtt jár.

Mert az én pasim, a teremtés legszexibb koronája máris ott ül a kanapén, arca a képernyőre tapadva, és felőle utasszállító repülőgépek is csapódhatnak az aszfaltba, a kertbe, jégeső tarolhatja le tíz évre előre a termést az országban, vagy akár a Victoria’s Secret teljes modellflottája ott libeghet a nappali szőnyegén - teljesen totálisan kizárt, hogy BÁRMILYEN földi vagy földön kívüli erő elmozdíthatná Őszentségét imádott meccse elől. A VB első hetében megértő voltam. Bevittem a sörét, és tálcán a vacsiját. Pont úgy, ahogy szereti. De komolyan - a Ritz séfje elsápadt volna szégyenében, ha a tálalásomat látja. A második héten is szerettem volna cuki barátnő lenni, de amikor meghallottam a vuvuzelát és a sípokat, egyszerűen kiesett a sülthús és a szószoskanál a kezemből, és azt éreztem, most vagy a pasit aprítom fel a szeletelő késsel, vagy csinálja meg a vacsoráját, ha annyira akarja (persze megcsinálta magának, vagyis összedobált valami szánalmas kis nyammognivalót a két félidő közti szünetben). Én pedig (mert nőből vagyok, szóval Éva egyenesági leszármazottjaként nem lehet ám olyan könnyen elbánni velem) lehorgonyoztam a net elé, és elolvastam nagyjából az összes cikket, ami arról szólt, hogyan éljük túl a foci VB-t egy focirajongó pasas mellett. Amikor ott tartottam az olvasásban, hogy a foci VB kifejezetten ideális a szingli nők számára, mert nem kell mást tenniük, mint behaladni egy kocsmába, ahol a fél város facér pasija óriáskivetítőn bámulja a meccset, és kacéran szürcsölni egy krigli sört a kiszemelt áldozat félméteres vonzáskörzetében köldökig kigombolt blúzban, akkor végképp elszállt a csöpp kis agyam, és hagytam a fenébe az egészet. Úristen, azt magyarázza meg nekem valaki, minek egy olyan hapira vadászni, aki imádja a focit?! Gondolják, hogy később majd leszokik a meccsnézésről? Naneeeem! Kizárt. Na, akkor elő a női praktikával. Csábítsunk! Legszexibb bugyi, dögös cipellő, gyorsan ide hozzám, ha bedobom a Mata Hari formációt, attól tutira elcsábul. Komolyan mondom, életem legjobb sliccgombröptető fátyoltáncát adtam elő - nagyjából hétszer egymás után.

- Mi az Nyuszikám, miért ilyenkor edzel? - kérdezte Ő, a PASI, aki állítólag nem tud nélkülem élni, legalábbis májusban, amikor még nem kezdődött el a fociszezon, ezt susogta a fülembe egyik hajnalban, félcentis borostáját a fülemhez passzírozva.