A női hálátlanságról szeretnék mesélni, és ahogy olvasom, ez egy visszatérő téma itt a blogon. Baráti társaságban ismerkedtünk meg és egy évig jártunk. Sokáig nem volt pasija, mert ő nem titkoltan férjjelöltet keresett. Valahogy engem szúrt ki, mert úgy hallotta rólam, hogy rendes vagyok. Ez igaz is. Tisztelem a nőket. Ennek a lánynak Elvei vannak, és nem tudom, miért keres pánikszerűen férjet. Pedig még 25 éves. Szóval, amikor szétmentünk (barátként váltunk el és közös megegyezéssel, mivel én finoman közöltem vele, hogy nem szándékozom még nősülni) tartottuk a kapcsolatot és simán barátok lettünk.

Összejártunk, beszélgettünk. A lány gyógyszerész, én ápoló vagyok, mindketten Szolnokon élünk. Mivel közel azonos pályán mozgunk, közös téma mindig akadt az elválásunk után is. Egyik nap bemutattam neki az egyik barátomat – nem azzal a szándékkal, hogy összejöjjenek, pusztán egy asztalnál ültünk. Sokat beszélgettek. Pár nap múlva, amikor találkoztunk, sugárzott, boldog volt és én örömmel láttam mindezt. Vele örültem. Elmesélte, hogy összejött a sráccal. Napokig nem is hallottam róla, majd feljött hozzám. Mondta, hogy mindjárt találkozik vele. Elárulta, hogy már smároltak, de amikor rákérdeztem, hogy tovább is mentek-e, ő pirulva azt felelte, hogy erre nem ildomos válaszolni. (?!) Amikor elpusztított egy üveg bort, az ölembe ült és a pólóm alá nyúlt. Kicsit ki is kezdett velem. Nagyon rosszul esett. Nem tudtam, mit tegyek. Mamlasznak éreztem magam. Napokkal később, amikor összefutottunk a buszon, a lány keresztül nézett rajtam. Az új barátja mellett feszített már. Pedig őt rajtam keresztül ismerte meg. Visszagondoltam arra, hogy én még segítettem is benne, bíztattam, amikor elesett volt. Nem várok hálát, csak annyit, hogy értse meg, nekem is rosszul esik, ha így látom őt. Egy évig jártunk, most már rám sem köszön. Azóta megint feljött hozzám, és egész normális volt. Mondta, hogy egyre komolyodnak az új sráccal a dolgok. Ezúttal nem tudtam vele örülni. Mit tegyek? Rúgjam fel a barátságot?