Két történetemet szeretném megosztani veletek. 27 éves csaj vagyok és elég régóta keresek egy tisztességes kapcsolatot: nem tudom, hova tűntek a rendes, normális pasik. Az ideális jelöltem 30 körüli, őszinte és egyenes ember. Na, ilyen nincs. Az első történetemben alább adtam: a kolléganőm bemutatott egy 24 éves srácnak. Eleinte csak e-maileztünk. Ez abból a szempontból volt szerencsés, hogy írásban kiderültek a dolgok, nem kellett végigszenvednem. Ugyanis az egyik mélben megbeszéltünk egy randit, amit először jóvá is hagyott, aztán 5 perc múlva lemondja. Egyszer egy elég bizarr kérdést kaptam tőle: Miért nem félsz tőlem? – most ez mit jelent? Bolond vagy csak szórakozik? Az volt az utolsó csepp, amikor elegem lett és megkérdeztem tőle, hogy most lesz valami vagy nem? Erre azt feleli, hogy adjak még időt, meggondolja, nem tudja ő sem. Ja, hogy ez így megy nálad? Hogy majd eldöntöd?

A másik történet: egy barátnőm szerint az aggódásommal teszem tönkre a dolgokat. Szerinte a lelkem mélyén alig várom, hogy valami rossz történjen. Nem tudom. Megismertem egy 39 éves srácot, akivel szépen össze is jöttünk. Ő volt az előző történet ellenpéldája, ugyanis nem lehetett nélküle léteznem, túlzásba vitte a gondoskodást. Ha feljött hozzám, nem akart elmenni, finoman célozgattam rá, hogy most már dolgom lenne, de nem vette az adást, ellenben kiette a hűtőmet és órákig zuhanyozott. Azért nem emeltem fel határozottabban a hangomat, mert annyira érzékeny volt, azt mondta, nem akar nélkülem lenni, el akar venni feleségül és nagyon szeret. Ezt nem bírtam. Vele hónapokig tartott a szakításunk, mert nem adta fel a próbálkozást és nem fogadta el a helyzetet, amikor kimondtam a nemet. Még a mai napig is próbálkozik. Kérdésem: Hol vannak a normális harmincas pasik??