”Találkoztam a sráccal és rájöttem, hogy tetszik. A múltban nem találkoztak az útjaink, de most újra kinyílt egy ajtó” – érdekes hétindító posztunk egy hazugságra képtelen lányról szól, aki a barátnőjének kerít egy pasit. A lány nem könnyű eset, mert magát csúnyának, a pasi-felhozatalt pedig elkeserítőnek tartja. Az új srácot is ellöki magától, ám Levélírónknak megtetszik a kikosarazott darab. Erkölcsi dilemma: járhat-e egy olyan sráccal lelkifurdalás nélkül, akit eredetileg a barátnőjének szánt?
Sziasztok! Egy erősen megosztó történetet szeretnék érthetően leírni, úgy, hogy a tanulság és a végén felvetett kérdés se maradjon le. A történet rólam szól, egy pasiról és a legjobb barátnőmről. Az érintett barátnőm 23 éves, régen volt már pasija, eddigi életében talán összesen 7 - elhatároztam, hogy bemutatom valakinek. A lányról tudni kell, hogy döbbenetesen szép, mégis hatalmas önbizalomhiányban szenved, azt vallja, hogy aki őt szereti, az beteg. Azt hiszi, rossz természete van és nagy az orra. Egyik sem igaz. Egy kicsit vékonyka testalkatú, ennyi az egész. Nem csak szerintem szép, de mások szerint is, akik legalább annyira ismerik, mint én.
Az eddigi kapcsolatai kissé zűrösek voltak: tekintettel arra, hogy nem sok kapcsolata volt, kissé élményhiányban is szenved. Ahogyan én is. 24 éves vagyok, egészséges önbizalommal, és tudom, hogy még fiatal vagyok, mégis sokszor úgy érzem, nem láttam, tapasztaltam még eleget. Ő sem a megfelelő emberrel találkozott. Szóval elhatároztam, hogy bemutatom egy barátomnak, akivel eleinte úgy volt, hogy összejövünk, de aztán valahogy elmúlt az egész. Úgy gondoltam jól kijönne a barátnőmmel, mert sok közös pontjuk volt. Úgy is konferáltam fel neki, hogy „ez a srác a másik oldalad”. Bíztattam, hogy próbálja meg, adjon egy esélyt neki és saját magának is. Összehoztam egy randit, ahova én is elkísértem a lányt – ragaszkodott hozzá. Mondtam, hogy legyél már egy kicsit önállóbb, mert nem állhatok örökké melletted. A randi remekül sikerült (mozi, vacsi), sokat beszélgettek – amikor úgy láttam jónak, magukra hagytam őket. Napokkal később írtam neki egy mélt, hogy mi lett a dologból, sikerült-e előbbre jutniuk. Azt írta, hogy helyes fiú, tényleg lenne rá esély, de egyelőre képtelennek érzi magát egy új kapcsolatra, mert még túlságosan él benne a legutóbbi. Nem akarja áltatni sokáig, hamarosan meg is mondja neki, hogy adjon egy kis időt. Aztán történt valami.
DE mielőtt folytatnám, szeretnék kitérni arra, hogy a lány miért gondolja azt, hogy aki őt szereti, az beteg. A mögötte álló kapcsolatokra jellemző volt, hogy olyan pasikat fogott ki, akik jóval idősebbek voltak nála. Aki vele egy idős volt, annak meg mentális gondjai voltak és betegesen ragaszkodtak hozzá, szinte nem kapott levegőt már – a szakítást viszont egyik sem viselte könnyen. Szerintem attól fél a lány, hogy a múlt megismétlődik.
Szóval az újabb sráccal el sem kezdte a dolgot. Találkoztam ezzel a fiúval és rájöttem, hogy tetszik... A múltban nem találkoztak az útjaink, de most újra kinyílt egy ajtó. Akkor nem akartam járni vele, de az idő megváltoztatott valamit. Ő sokkal összeszedettebb és valahogy érettebbnek tűnt, mint akkor. Csókolóztunk. Mielőtt tovább is mentünk volna, tisztában kellett lennem a barátnőm szándékaival. Amikor elárulta, hogy egyelőre nem képes a dologra, én összejöttem a sráccal és járni kezdtünk. Eltelt pár hónap és a lány már el is felejtette az egészet. Egyszer megkérdezte, hogy van-e most éppen valakim. Én elmondtam neki, hogy van. Megkért, hogy meséljek róla. Elmondtam, hogy ismeri ő is… Szóval kiderült. Szerencsére nem zavarta, mintha még egy kis megkönnyebbülést is láttam volna az arcán. Én is megkönnyebbültem, mert nem szerettem volna megbántani. Ő el is mondta, hogy nem bántja. Tudom, hogy nem voltam sportszerűtlen, de valóban tisztességes húzás volt a részemről? Őszintén nem zavarta a barátnőmet? Vagy csak udvarias volt és belül mégis elítélt. Szerintem tiszta játék volt.
